II. - 11. rész

Rohanok vissza a találkozó pontra, egyik kezemben a táskányi cucc, a másikban Nova naplója. Egy emlékkép ugrik be. Hamarabb értem be a suliba, mint Nova. Ez általában így szokott lenni. Utána körülbelül negyed órával ő is megérkezett, egyik kezében egy régi, kopott könyvet lengetve.

- Megtaláltam az üknagyanyám naplóját.

- Hű, nagyon réginek látszik - szólalt meg Erik bambán.

- Igen, mert az is - nevetett Nova. - Van amelyik lapot nem lehet kiolvasni, mert elkopott a papír. - Novát ritkán láttam ennyire lelkesedni valami iránt, ha leszámítjuk az orvostudományt és a fiúkat. 

- Mit ír benne? 

- Csak a napjait... nem annyira izgalmas, meg igazából a háromnegyede üres. Arra gondoltam, hogy elkezdek én is naplót írni. 

- Kézzel? - hökkent meg Erik. Nova hevesen bólogatott. A suliban nem volt divat kézzel írni a jegyzeteket, megtanították, de felsőben már többnyire számító gépen és elektromos padokon írtunk.

- Ne nézz már így! - csapta tarkón a fiút. 

- Szerintem ez egy jó ötlet - vontam meg a vállam. Nova sokat sejtetően rám mosolygott. Az a mosoly többet mondott, mint hogy örül, hogy egyetértek vele. Ez azt jelentette, hogy tudta, hogy én meg fogom érteni. Sokszor mosolygott így rám. Ez volt a mosoly, amit csak én értettem meg igazán. Ez volt a mosoly, amit mindig én kaptam.

 Eleredtek a könnyeim. Túl sok szép és kedves emléket őrzök magamban erről a lányról. Ezek számomra túl fájdalmasak. Mégis örülök, hogy fájnak. Ez azt mutatja, hogy jelentett valamit. Nem is simán valamit. Sokat jelentett. Amíg fáj, addig nem fogom elfeledni. Több, mint valószínű, hogy ez a fájdalom örökké megmarad. Fájdalom, hiány, vágy. 

 Odaérek a megbeszélt helyre. Demon a kocsinál ügyködik. Odasétálok hozzá és beülök a hátsó ülésre. A rádiót próbálja más frekvenciára tekerni. Egy darabig csendben nézem, amit csinál. 

- Na, milyen volt találkozni az ősökkel? Hiányoztál nekik? - kérdezi a fiú. Nem néz rám, matat tovább. 

- Nem mondhatnám. - mondom keserűen. Anyám hideg tekintete jelenik meg előttem. - Szerintem nem kellemes meglepetésként érte, hogy életben vagyok. - felnevetek. Demon rám emeli a tekintetét. Sajnálat tükröződik a szemeiben. Vagy talán együtt érzés. Olyan arcot vág, mint aki pontosan tudja mi zajlik le bennem, átérzi. 

- Ismerős - húzza félmosolyra a száját. Átmászik a hátsó ülésre, mellém.

- Nem meséltél még túl sokat a családodról. - csak egy megállapításnak szántam, de azért kíváncsi is voltam a sötét tekintetű fiú múltjára. Demon azonnal mesélni kezdett. Picit olyan volt, mintha csak arra várt volna, hogy egyszer kibeszélhesse magából. Várt arra, hogy valakit érdekeljen a múltja és meghallgassa. Ha személyeskedésnek is vette... nem bánta. 

 Demon édesanyja, Andrea, tizenhat évesen szülte meg őt, és a húgát Diamondot. Habár nagyon fiatal volt, nem kellett egyedül nevelnie őket. Az apjuk, aki akkor, amikor születtek negyven éves volt, nagyon szerette Andreát és bár nem vehette el - mivel volt már egy felesége - bármiben támogatta őket. Azonban, amikor Demon nyolc éves volt, a férfi beteg lett, gyógyíthatatlan beteg. A fizikai, majd szellemi leépülés várt rá. Egy éven belül meghalt. Andreát teljesen a padlóra küldte a férfi elvesztése. Nem volt többé motivációja a munkához, de még ahhoz sem, hogy felkeljen az ágyból. Demon ekkor kapta az első munkáját, mint illegális gyógyszer kereskedő. Törvénytelen volt, de a meló jól fizetett és az emberek vigyáztak egymásra.
- És a húgod? - kérdeztem. Sajnáltam Andreát, hogy amellett, hogy fiatalon esett teherbe, még ikreket is szült. Bár az kicsit se volt szimpatikus, hogy nem foglalkozott velük, de megértem, szerelmes és fiatal volt. Az élet nem kímélte, nem csoda ha összeroppant kicsit.
- Ő sosem volt otthon, mindig az egyik pasijánál aludt. Aztán körül-belül három hónappal a viadal előtt elmondta anyunak, hogy terhes. Képzelheted Andrea mennyire kiakadt.Akkor először ütötte meg életében Mondit. Aztán persze rajtam volt a sor, hogy felsorolja miben is vagyok rossz. Mintha nem én tartanám el nyolc éve a családot, amíg ő a gyógyszerek világába burkolózik. - a fiú keze ökölbe szorul. Összeszorítja az ajkait. Egyenesen bámul előre, szemei szinte szikrát szórnak. - Nem volt kedvem mostantól a húgom és a porontya gondját is viselni. Sose kaptam senkitől egy köszönöm-öt sem.- nagy levegőt vesz, hatásszünetet tart -  Aznap láttam őket utoljára. - összeszorul a torkom. Demon története egyszerre dühítő és szívbemarkoló. Átölelem a karját. Biankára és anyára gondolok. Elnézve anyát, nem tűnik sokkal idősebbnek Biankánál... lehet ő is véletlen gyerek volt. Bár én azt érzem az édesanyámon, hogy én nem kellek neki. Biankát talán még szerette, vagy legalábbis elfogadta.Mi történhetett? Rám miért nézett úgy mindig, mintha egy csomag lennék, amit véletlenül hoztak magukkal az emberek?
Teljesen elmerengtem. Már mindenki bent volt a kocsiban, amikor felkaptam a fejem. Eliot ült mellettem, Demonnak vezetnie kellett, hogy Eliot tudjon aludni egy kicsit.
 Előveszem Nova naplóját. Régi típusú, kemény fedelű könyvecske, sárga lapokkal. Nehéz ilyesmire szert tenni manapság, amikor tollat és papírt is alig árulnak. Vajon hol szerezhette?

április 17. 

Olyan ártatlan. A mosolya, a szeme: csillog az élettől, 

de mintha nem teljesen itt élne. másik világ része ő, 

csak ő tudja mi rejtőzik ott, min töpreng?

mi rejtőzik a csinos arc mögött? Nincs válasz.

Egy vers. Gondolkozom Nova kivel járt áprilisban... talán azzal a narancssárga hajú, nyakigláb fiúval. Hogy is hívják? Dean McConel. Nem beszéltem vele, talán csak egyszer.
Próbálom felidézni a felemelő élményt. Emlékeim szerint, se álmodozónak, se titokzatosnak nem mondható... igazából elég sok minden nem volt róla elmondható, mint például, hogy okos, szerény vagy kedves. Viszont népszerű és vicces volt, és rendkívül helyes, legalábbis Novának szemlátomást bejött.Ha jól tudom néhány hétig voltak együtt. De Nova már csak ilyen volt... élvezte az életét, szeretett ismerkedni. Bár néhány bejegyzés nem azt mutatja, hogy szívesen váltogatta a párjait.
Száz, meg száz oldal és mind azt taglalja, hogy a barátnőm mennyire szeretett valakit. Tiltottnak emlegeti... talán a fiúnak volt barátnője.
Lekapcsolom a zseblámpát és kibámulok az ablakon az éjszakába. Fekete fákat látok elsuhanni. Arra emlékeztet, mint amikor a vonaton ébredtem, közvetlen a viadal előtt. Azóta ugyanaz a rémület van bennem állandóan. Belső remegés, bizonytalanság. És annyira sok minden változott azóta. Még nem érzem, hogy felnőttem volna az élethez, ami előttem áll. A Kapitóliumban minden olyan biztos volt. Nem kellett a holnapon aggódni. A problémákat - amik mostanra teljesen eltörpültek a szememben - meg lehetett oldani. Annyira egyszerű volt minden...
Újra belelapozok a naplóba. Engem már hónapokkal az aratás előtt rémálmok gyötörtek. A legtöbb arról, hogy önként jelentkezem, vagy hogy már beválasztottak és harcolok, de hiába, mert mindegyiknek halál volt a vége. Leszúrnak, megfojtanak, megmérgeznek, agyonvernek. Bianka bár jó pszichológus volt, ezen még ő sem tudott segíteni. Azt remélte, hogy majd elmúlnak, amikor a választás után hazajövök. Remélte, hogy Novával elmegyünk megünnepelni, hogy egyikünket sem húzták ki. Mennyire másképp lett...
Velem ellentétben Novát kevéssé izgatta a viadal. Nem voltak rémálmai, legalábbis nem írta le és nem is mesélt róla. Egyszerűen úgy érezte nem érdemes miatta izgatnia magát. Totálisan magabiztos volt. Picit emiatt is felnéztem rá.
Az utolsó bejegyzéshez érkeztem. Már csak néhány nap volt az aratásig. Egy álomleírás.

május 29.

Azt álmodtam egy erdőben vagyunk. Minden csendes és tökéletes. A haja csillámlik a napfényben, akár a bronz. Megfogja a kezem és bevezet, az erdő mélyére. Egy tisztásra érünk, ami telis-tele van különféle gyümölcs fákkal. Már nincs is mellettem, épp körtét és barackot szed. Nevet. Elmosódott képeim vannak még arról, hogy mit csináltunk. Labdáztunk, beszélgettünk és különböző mintákat kerestünk a felhőkben. Varázslatos volt. Az egyetlen amire részletekbe menően emlékszem, amikor felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Megfogta a kezem és azt mondta: "Szeretlek Nova! Nem úgy, ahogy kéne. Nem úgy, ahogy tőlem elvárnák. Nem is tudom... valahogy, így. - azzal magához húzott és megcsókolt. A szája puha volt, túlságosan puha. 

Aztán felébredtem. Nem voltam a tisztáson, nem ettem barackot és ő sem feküdt mellettem. Az ajkaimon még mindig éreztem a leheletét. Éreztem az ujjaim közt a barna fürtjeit. Annyira közel volt hozzám. És az a szó, szeretlek! csak az ő szájából hat örömtelinek, igazinak. 

Talán azért mert tilos, vagy mert elérhetetlen, de legfőképpen azért mert senki más iránt nem érzek így. Beleepedek a vágyba, csakhogy egyszer, csak egyetlen-egyszer átéljem, hogy ott feküdjünk a bársonyosan puha fűben, az arcunk összeérjen és én örömkönnyektől áztatott arccal, azt mondhassam: Én is szeretlek, Alice! 

 

II.- 10. rész

 Snow kivégzésének napjára pontosan emlékszem. Visszafojtott lélegzettel ültünk a tévé előtt Novával és Erikkel. Általában ezzel a két emberrel nagyon is szívesen töltöttem az időm. Videojátékoztunk, nevettünk, Novával birkóztunk, narancslevet ittunk és két kézzel tömtük az arcunkba a rágcsákat.
De az aznap egészen más volt. Hónapok óta nem volt tanítás a felkelések miatt. Kijárási tilalom volt az egész körzetben. Szerencsénkre a mienket nem evakuálták, így nem kellett elhagynunk a házat, de például Erikék negyedét, ami több utcával kijjebb volt, teljesen kiürítették.
 A fiúnak kerek arca és kékes haja volt. Ijedt, talán kissé bárgyú képet vágott és teljesen rátapadt a tévé képernyőre, amelyen még mindig a Tizenharmadik körzet visszataszítóan komoly vezetője tartotta a beszédet. Borzalmasan unalmas volt. A nő arról beszélt, hogy a viadal egy borzalmas szokás volt és minden kapitóliumi lakos felelős az arénában történt halálesetekért, és hangsúlyozta, hogy az igazi gyilkosok nem a kiválasztottak, hanem mi, a nézők vagyunk.
 Nem értettem. Hogy lehetnék gyilkos? Mit tettem? Vagy mit tehettem volna, hogy megakadályozzam?
Most is ezek a kérdések pörögnek a fejemben. Mit tehettem volna? Én, aki alig vagyok tizenhat. A viadal körülbelül féléve volt. Mit tehettem volna, hogy ez az egész ne történjen meg? Győznöm kellett volna. Vajon akkor másképp lett volna? Hogyan néztek volna rám otthon? Hogy tudtam volna megbirkózni a bűntudattal? És most hogy tudnék?
Gyilkos vagyok, kegyvesztett. Számkivetett. Egy egyszerű bűnöző. Egy földönfutó. Otthon és család nélkül. Itt egy csapat ismeretlen ember. Fél éve találkoztam velük először, azóta a túlélésem tőlük függ. Mennyire tudunk egy csapat lenni? Szövetségesek vagyunk. De meddig? Ez olyan szövetség, mint az arénában? Bízhatok bennük? Bízhatok bárkiben?
- Alice - Demon a szemem előtt csettint néhányat. Felkapom a fejem. - Elbambultál. - A srác leül egy fa alá és hátát nekiveti a törzsnek.
Három napja megyünk. Az, hogy hogyan szabadultunk ki onnan... talán örök rejtély marad. Nem emlékszem semmire, a többiek ködös elmondásai alapján pedig nehéz összerakni mi történhetett. Ami mindenkinél egyezik, hogy én nem voltam magamnál, legalábbis a szemem üveges volt, nem szólaltam meg. Szinte gyakorlatiasan csináltam a dolgokat. Mintha egy megszokás lenne. Furcsa az egész.
- ... Ismétlem, veszélyes bűnözőkről van szó, ha valaki látja őket, azonnal értesítse a hatóságokat! - szólal meg a rádiónk. Tegnap összefutottunk egy Békeőr járőr kocsival. Nem volt kellemes találkozás. Meg kellett ölnünk őket. Ez  végül nem is volt annyira haszontalan dolog, mivel így van egy kocsink, bár körülbelül fél napba telt, amíg átnéztük és Demon kiszerelte belőle a nyomkövetőt, de megérte rászánni az időt, mert így sokkal gyorsabban tudunk haladni és van egy rádiónk, amivel némiképp nyomon tudjuk követni az eseményeket.
- Halkítsd már le! Megőrülök tőle - akad ki Bethi és hozzávág egy nagy darab követ a kocsi oldalához. Nagyon csattan az ólomajtón. Úgy látom nem csak én vagyok kiborulva az eseményektől. Nem csodálkozom. Annak a gondolatától is kiráz a hideg, hogy még egyszer visszazárnak abba a betoncellába.  Mostanában a rémálmaim nagy része erről szól. Egész éjszaka, csak kiabálok egy üveg dobozban. Kívül bámészkodó, ismeretlen emberek. Csak arcok a tömegből. Bámulnak. Néha érdeklődéssel figyelnek, néha gonoszan vigyorognak, vagy csak nevetnek rajtam.
- Jól van már - dugta ki a kocsiból a fejét Eliot. Mostanában talán ő tartja magát a legjobban. Miután kiszabadultunk az arénából nagyon megtörtnek tűnt, de mostanra sokkal jobb bőrben van. - azért nem lenne rossz tudni, hogy épp mit tudnak rólunk.
- Srácok, nem indulhatnánk lassan? Kezd sötétedni. - arra a következtetésre jutottunk, hogy ha éjjel mozgunk, kisebb az esélye, hogy észrevesznek. Autóval még így is háromszor olyan gyorsan haladunk mint gyalog.
- De, induljunk - Demon a kezét nyújtja, hogy felsegítsem. Elfogadom. Felhúz majd beülünk a kocsiba.  Mostanában Demonnal egyre többet tudunk beszélni. Hál istennek ő sem akar a családjáról, a múltról, a jelenről, vagy a jövőről beszélni. Csak... nem is tudom, álmodozunk. Legtöbbször olyasmiről dumálunk, ami abszurd és groteszk. - Mi van, - kezd bele a ma éjszakai témába a fiú - ha a kormány eltitkolt már előlünk egy esetleges földönkívüli látogatást? - nevetek.
- Lehetséges. - bólogatok szaporán - És most valamelyik szigorúan őrzött intézmény legalsó szintjének, legeldugottabb szobájában őrzik a róla készült jelentéseket. Még a Békeőrök sem tudják, hogy mi van benne.
- Ha ilyen fontos iratokat őriznék biztos akarnám tudni mi van benne... Talán azokat az őröket is figyelik és ha megszegik a szabályokat, kaput.
- A mi kormányunk miért nem akart sose az űrbe menni? Úgy értem... a töri könyvekben az van, hogy a régi embereket érdekelte. Sokat foglalkoztak vele.
- Biztos mi gyávábbak vagyunk. Félünk az ismeretlentől, úgy meg pláne, ha csak annyit tudunk róla, hogy veszélyes lehet.
- Azért talán kicsit többet tudunk róla. - kinézek az ablakon, fel az égre. - De bőven lehetne még mit kutatni...
- Kimennél? - visszafordítom a fejem a fiú felé. Hunyorgok, hogy ki tudjam venni az alakját a sötétben. - Az űrbe... kimennél?
- Ennél a helynél bármi jobb lenne... - kissé elszomorodtam. Demon megsimogatja a kezem, én meg a vállára hajtom a fejem. Hamar elalszom.

*

- Mi történt vele? - olyan közel hajolok a rácshoz, hogy hozzáér az arcom.
- El akarta mondani nekik - Dana hangja remeg. Nem néz rám, csak maga elé réved. - Nem hagyhattam... - hirtelen felkapja a tekintetét és belefúrja az enyémbe. - Érted? Nem hagyhattam, hogy elmondja nekik.
- Mit tettél? - a szemeim megint tágra nyílnak. A lány felemeli a remegő kezét és a szája előtt mutogat. Levegőért kapkod, hogy folytatni tudja.
- Én... - az imént erős és magabiztos lány, most alig tud megszólalni. - én vágtam ki a nyelvét. - egy pillanatra a szám is tátva marad. Gyorsan elé kapom a kezem. Érzem, hogy teljesen lesápadtam.
- De, de mégis mire volt ez jó? - a döbbenettől néhány percig szóhoz sem jutottam. Dana csak ül és a semmibe néz. Nem szól egy szót sem. - Ugyanolyan veszélyben vagy így is... Hiszen le tudja írni...
- Tony nem tud ezen a nyelven írni. Ahonnan ő jött más betűket használnak. A nyelvet is nehezen tanulta meg. - Dana hangjába kezd visszatérni az élet. Mély levegőt vesz, és úgy tűnik teljesen megnyugtatta magát. - Szerintem nem szeretett... ha meg igen, az már a múlté. Most utál. - zárja le a témát, majd feláll és visszaül mellém, a rácshoz, ahol nem rég beszéltünk az otthonáról.
Kis csend telepedik a helyre. Nyomaszt a meleg, a bűz és most a csend is. Feszült a hangulat, amit még kevésbé tudok tűrni, mint az előbbieket.
- Mesélj a húgodról!
- Koráról? Nem igazán van mit róla... Csak nyolc volt, amikor utoljára láttam. Okos és szép lány volt, de... hogy is mondjam... kissé - Dana haboz egy darabig, keresi a megfelelő szót - esetlen. Bájos és naiv. Nem volt se erős, se bátor, a légynek sem ártott volna. Őt sose tudnám elképzelni katonának. Ha otthon maradt volna, kitűnő feleség, pompás háziasszony és remek családanya lett volna. Talán orvosként dolgozott volna. - eszembe jut Nova. Hogy ő is orvos akart lenni. Szomorú leszek.
- A legjobb barátnőm is orvosnak készült. - csúszik ki a számon véletlenül.
- Mi lett vele?
- Meghalt.
- Hogyan?
- Valaki megölte.
- Bosszút álltál?
- Nem.
- És fogsz?
- Nem.
- Miért nem?

*

- Alice! Ébredj! - Rázza meg a vállam Demon. Könnyezik a szemem. - Ne haragudj. Sírtál álmodban. - magyarázkodik a fiú. Bólintok. Előttünk fények látszanak a távolban. Ránézek az órára. Hajnali négy lesz tíz perc múlva. - Rosszat álmodtál? - Demon aggódóan pásztázza az arcom. 

- Csak Nova. - a hangom reszelős. Dana utolsó mondata visszhangzik a fejemben. Miért nem álltam bosszút? Kin kéne bosszút állnom? Megérné-e bosszút állni? Talán a gyilkos meghalt már... vagy most is itt ül velem egy kocsiban?
- Hé, mindjárt odaérünk. - ahogy Demon megérinti a vállam, összerezzenek. - Nézd, - mutat előre a fények fele. - az ott már a Kapitólium. - megkönnyebbülök. Végre itthon! Elmegyek anyához és Nova apját is meglátogathatom.
 Már negyed öt is elmúlt mire odaértünk. A város szélén szétszéledünk, mindenki szapora léptekkel indul a saját útjára. Először anyuhoz megyek. Igyekeznek kell, hamarosan kel a nap. Rohanok három utcát, majd még hármat, és még hármat. Utána be is fordulhatok a jól ismert kis utcába, ahol minden nap végigtrappoltam tizenöt éven keresztül. Az orromat megcsapja a lépcsőházunk jól ismert illata. Libabőrös leszek. Futva, hármasával szedem a lépcsőfokokat, amíg fel nem érek az emeletre. Dörömbölök. Az öklöm zaja visszhangot kelt a házban. Kinyílik az ajtó és az édesanyámmal találom szembe magam. Egy kicsit kócos, gondolom épp most kelt fel. Meglát és pár másodpercbe telik neki, amíg realizálja, hogy ki vagyok, majd a szája elé kapja a kezét. Szemei kitágulnak, mintha csak szellemet látna.
- Bemehetek? - mutatok a lakásra. A hangom meglepően fáradt, pedig nem rég keltem... azt hittem frissebb leszek. Anyám végig tekint rajtam, majd félre áll az ajtóból.
- Kérsz egy teát? vagy kávét? - kérdezi anyu a konyhába érve. Semmi se változott.
- Köszi, egy kávé jól esne. - leülök az asztalhoz.
- Mikor érkeztetek? - néz rám anyu, miközben a kávéfőzővel babrál. A hangja ugyanolyan száraz, mint azelőtt. Meglep az érdeklődése.
- Csak egy fél órája. Bianka hazajött? - kérdezek vissza egy annál sürgetőbb kérdéssel, mint az érkezésem. Anyám megingatja a fejét.
- A tévében sokat hallani róla. Nem többet, mint rólatok, de hallani. - bekapcsolja a tévét, ahol a hírek mennek. Az arcképünket mutogatják az összes csatornán. Körözött, köz-, és önveszélyes, erőszakos bűnözők, akik nem riadnak vissza semmitől. Hirdetik, hogy megöltünk négy közalkalmazottat, tisztes polgárokat. Azt mondják az elménk nem tudta feldolgozni a történteket és még mindig azt hisszük a viadalon veszünk részt. Aki látni vél minket az ne jöjjön a közelünkbe, inkább értesítse a hatóságokat. - Meddig maradsz? - teszi elém anyu a kávét. Nem ül le. A hanglejtésből tisztán kiveszem, hogy az igazi kérdés úgy szól "Mikor mész el?"
- Nem sokáig. Épp csak beugrottam hozzád.
- Ennek örülök, mert nem szeretnék bajba kerülni miattad.
- Nem fogsz. - az eddigi, nem túl sok lelkesedés is kiveszett belőlem. Elképzelem, ahogy Bianka kiront az egyik szobából és halálra ölelget. Kortyolok egyet a kávémból. Meleg és édes. - Csak összeszedek pár cuccot és megyek is. - a nő bólint.
 Nem sokat kotorászok a régi cuccaim között. Az olyan dolgokat viszem el, ami szükséges lehet. Pólók, fehérneműk, meleg cuccok, víz és némi kaja. Egy órát, néhány hajgumit, hajkefét, három doboz gyufát. Anya csinál még egy adag kávét, amit papír pohárba rak, majd a kezembe nyomja. Azért valahol ez is egy kedves gesztus...
- Akkor... - nem igazán tudom, hogy mosolyogjak-e. A torkom elszorul. Sírni tudnék, de nem akarom, hogy így lásson. - isten veled! - megszorítom a táskám fülét, hátat fordítok és leindulok a lépcsőn. Anyu mintha vett volna egy levegőt, hogy mondjon valamit, de végül ugyanúgy kifújta és én fél emelettel lejjebbről hallottam az ajtócsapódást.
 Először szomorkodok, sírok picit, majd elönt a düh. Annyit nem tudott ez a lotyó kinyögni, hogy "Viszlát"? Vagy hogy "Szia"? Olyanra nem is számítottam, hogy "Minden rendben lesz" vagy hogy "Vigyázz magadra", de ha már a lánya... de persze, neki csak az számít, hogy nehogy bajt hozzak a fejére.
Már szinte teljesen kivilágosodott, mire odaértem Nováék házához. Csöngettem. Az apja egy pocakos, vidám arcú figura. Ő is nagyon meglepődött, de kedvesen fogadott. Behívott és narancslével kínált. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte a lánya halála. Vajon az én anyámat egyáltalán érdekelte volna, ha meghalok a viadalon?
- Ha akarsz, bármit elvihetsz Nova holmijai közül. - mondja a férfi, majd tölt még nekem egy kis narancs levet. - Bár nem hiszem, hogy a ruhai között találnál olyat, ami... terepre való - szomorúan mosolyog. A szemei alatt hatalmas fekete foltok jelzik, hogy már régóta nem tudta kialudni magát rendesen.
- Köszönöm Cliff. - mosolygok.
- Tudod nagyon sokat beszélt rólad. - a férfi maga elé réved, mint aki épp a múlt egy szép pillanatára emlékszik vissza. - Csodált téged. Bármikor szóba kerültél az egekig magasztalt, hogy milyen remek ember vagy. - kissé megdöbbent, amit mond.
- Én... én a lányáról tudnám ugyanezt elmondani- dadogok. Szomorúan mosolyog. Szemében könnyek gyűltnek. Az én torkom is elszorul. Az a csodálatos lány már nem létezik.
 Belépek Nova szobájába. Hirtelen megcsap az az édeskés illat, ami mindig körbe lengte barátnőmet. Valami drága parfüm. Nova imádta. Az ágya be van vetve. A közepén a díszpárnák között ott van a jól ismert plüssállat, Kipro. Egy kék krumplihoz hasonlított leginkább. Amíg Nova kisebb volt a suliba is magával hordta. Megölelem a játékot, majd betömöm a táskámba. Sírni kezdek. Annyi emlék rohan meg, olyan sok együtt töltött perc... Őt nem lehet pótolni. Senki sem olyan, mint ő.
 Cliff ül le mellém. Megérinti a vállam és ad egy zsepit. Hálásan nézek rá.
- Annyira nehéz. - szipogok. - elfogadni, hogy ő... - nem jön ki hang a torkomon. Csak tátogok. A férfi bólogat. Teljesen átérzi a fájdalmam.
- Sajnálom, hogy nem lehettél itt a temetésén.  - Az mindenki számára tény volt, hogy a viadalon begyűjtik a holttesteket és hazaküldik, hogy a hozzátartozók elbúcsúzhassanak és végtiszteletet megkapja a bátor, de elbukott kiválasztott. - A holmijai között találtam valamit, ami érdekelhet. - az ölembe tesz egy barnás kis könyvet. - A naplója. Szeretném ha a tied lenne. 

II. - 9. rész

Egy újabb szobában ébredtem. Teljesen üres, a padlótól a plafonig minden betonból volt. Egy régi faajtót láttam szemben. Eddig csak néhányszor próbáltam feltörni, betörni... egyszóval kijutni innen. A helységnek nincs ablaka, így az idő mint olyan, számomra egy relatív dologgá változott. Nem tudom nappal van-e vagy éjszaka, nem tudom mennyi ideje vagyok itt, nem tudom azt se, hogy a Rohamaim között percek vagy hetek telnek el. Szerintem nem az utóbbi... Mert igen, egyre sűrűbben jelentkeznek. Amióta benn vagyok kilenc volt. Plusz a rémálmok.
Azt hiszem lassan muszáj belátnom, hogy meg fogok őrülni. Ha csak már nem következett be... Nem tudom honnan tudhatja az ember magáról, hogy bolond. Persze amikor kicsi voltam, akkor is mindig mindenki azt mondta rám, hogy nem vagyok normális, fura vagyok, más vagyok.
Mostmár csak fekszem a koszos matracon ami a szoba közepén van. Nem érdekel már semmi két dolgot kivéve. Nova és Bianka. De ők rohadtul meghaltak. Igen, biztos vagyok benne, hogy a nővéremet kivégezték. Azt hiszem nem fáj már annyira a gondolat. Annyira lényegtelenné vált minden. Majd egyszer csak meghalok én is. Nem vágyom már semmi másra. Meg is ölhetném magam, ha rendelkeznék még ezzel a joggal. De ezt is elvették tőlem.
Lassan ahhoz sincs erőm, hogy sajnáljam magam, és ez a tudat csak még szomorúbbá és magányosabbá tesz.
Néha még akkor borulok ki, amikor tudatomnál vagyok, sírok és nevetek egyszerre, üvöltözök. Hibáztatom a Kapitóliumot, a vezetőket, Snowt, a semmirekellő anyámat, aki sose törődött velem és az apámat akit nem ismerek. Aztán lassan eltompulnak az érzékeim, a végén már nem is gondolkozom, csak jönnek ki a számon a szavak, hallom őket, de olyan mintha nem is én mondanám. Kicsit mintha kívülről szemlélném az eseményeket. Végül elsötétül minden és a szoba egy másik szegletében ébredek, a falon karomnyomok. Érzem, hogy a torkom fáj a túlerőltetéstől.
 Talán jobb is, hogy nem vagyok kint, emberek között. A Rohamaim közveszélyessé tettek. Ha a betonfalból ki tudok kaparni egy darabot, embert is képes lennék ölni.
 Azt is furcsának tartottam, hogy nem igénylem, se a vizet, se az ennivalót. Hiszen egy ember átlag három napig bírja víz nélkül, de inkább másfél, hiszen ezután már komoly tünetei lennének. De nekem a sok seb és kék-zöld folt ellenére a bőröm egészségesnek tűnik, a szám sem száradt ki, a fejem sem fáj. Sőt, mintha egy-két kilót fel is szedtem volna... legalábbis a bordáim kevésbé látszanak talán ki. Egy szóval semmi bajom. Szóval a kérdés: Hogy lehet egy embernek tökéletes a vitamin állománya, ha be van zárva egy betonszobába? Erre a választ nem volt nehéz megtalálni. Egy kis keresgélés után ráakadtam valami keményre a hasam táján, ami biztos nem csont. Szóval ha a következtetéseim nem csalnak, valamit beleültettek a gyomromba, így lehetővé téve számomra a lehető leghosszabb életet.
 Könyörtelen húzásnak tartom, hogy egy tizenöt éves gyereket kiválasztottá tesznek, élet-halál harcra kényszerítik, és ekkor még mindenki élni akar. Aztán mikor teljes idegroncsként azt kívánja bárcsak inkább kínok között hat volna meg a viadalon, már nincs meg az a joga, hogy véget vessen az életének, sőt, egészségesebbé teszik, mint valaha. Legalábbis fizikálisan. Mert én amondó vagyok, hogy az elmémen már nem igazán lehetne segíteni.
 Legutóbb, amikor felkeltem észrevettem valamit a terem jobb sarkában. Vonalak. Vonalak belevésve a betonba. De úgy vélem ezek nem sima vonalak. Pont annyi vonal, ahány Rohamom volt eddig. Ami ennél érdekesebb, hogy a bal kezemen szakadtak fel a körmök. Tehát bal kézzel írtam, ami azért furcsa mert alapból jobb kezes vagyok.
 Jessien agyalok. Nem haragszom rá. Hogy hogy volt képes feldobni minket? Talán az ő elméjének is elég volt a megrázkódtatásokból. Nem ítélkezhetek mások felett, hiszen ők is ugyanazokon a borzalmakon mentek át, mint én. És az, hogy épelméjűek maradnak-e csak attól függ, hogy milyen erősek. Ahogy láttam Demon és Bethi túl büszkék, ahhoz, hogy megőrüljenek. Nem lennének képesek arra, hogy beismerjék nem elég erősek, hogy valami még nekik is sok: meg lehet őket is törni. Nem. Ennél ők jóval elszántabbak.

*

A koszos falnak dőlök. A levegő fülledt és meleg. Van a helynek egy alap bűze, amit az orrom képtelen megszokni. A liftnél van egy lámpa, de valószínűleg ez az egyetlen fényforrás, így félhomály uralkodik amerre csak nézek.
- Dana, - töröm meg a csendet. A szomszédos cellából mocorgás hallatszik, a lány, néhány nyögés kíséretében felém fordul. Az eddig magzat pózból lassan feltápászkodik, arca megrándul a fájdalomtól néhány mozdulatra. Majd amikor ülő pózba tornászta magát, arca újra sima lesz és nyugodt. - Hol éltél mielőtt idekerültél? - kérdezem. Ha már ébren nem beszélek senkivel, csak a hangokkal a fejemben, álmomban megragadom az alkalmat, hogy - mégha nem is létezik igazából az ember - beszélgessek valakivel.
- Máshol. - a lány hangja reszelős, köhög néhányat, majd visszadől a falnak. Ránéz a kezére. Véres. Beletörli a felköhögött vörös folyadékot a pólóba, majd újra felém fordítja a fejét. - Nem a Kapitóliumban, és nem is a körzetekben. Kint. Délre van egy kisebb állam. Nincs messze, néhány hét hajóval. - a mondatai szaggatottak, nehezen veszi a levegőt, de mintha izgatottabb lenne a hangja. Igazából nem lepődök meg azon, amit mond. Mindig is szerettem játszani a gondolattal, hogy talán van máshol is élet. Hiszen miért ne lehetne? Persze a történelem könyvek aranyosan bemesélik az embereknek, hogy csak "Észak-Amerika" maradt fenn a Legnagyobb Háború után. De 500 év az rengeteg idő.
Persze az, hogy én ebben hiszek, nem jelenti azt, hogy lehetséges. És pontosan tisztában kell lennem azzal, hogy ez egy álom, Dana a képzeletem szüleménye és szavai nem kizárt, hogy megzápult agyam legmélyebb vágyait tükrözi.
- Milyen ott? - teszem fel az újabb kérdést. Ha valamennyi jó dolog történhet még velem életemben, azt az álmaim fogják biztosítani. Szerencsémre ezt az álmot, ha nem is teljesen, tudom irányítani.
- Békés. Képzelj el egy olyan világot, ahol az emberek jólétben élnek, harmóniában a természettel és egymással! - Hát persze... Jellemző rám. Az álom, ami egy olyan világba vezet, ahol nincsenek háborúk, az emberek gondozzák a természetet és jó kapcsolatot ápolnak egymással.
- Miért jöttél el onnan? - Igen, ebben az a logikátlan, hogy ha egy ennyire tökéletesnek tűnő világban él valaki, mi oka lenne egy olyan országba jönni, ahol a viadalhoz hasonló dolgok léteznek.
- Amikor kilenc éves voltam az országunkat megtámadta egy vándor nép. Katonákat követeltek a békéért cserébe. A vezetőnk azt mondta, nekünk nincsenek katonáink, békés nép vagyunk, de fiatalokat tud adni, akiket elvihetnek. Én is köztük voltam.
 Micsoda álomba illő fordulat. A karaktereket a saját mintámra alkotom meg. Kifejetetten kiszámítható vagyok. Nos igen, a lány, akit erőszakkal elszakítanak a családjától és messzi földre hurcolnak katonáskodni. Hmmm.... Honnan ismerős ez a történet?
- Emlékszel a családodra? - nem vagyok tapintatos. A lány nem érez, hiszen nem létezik. Nincs helye az udvariaskodásnak.
- Igen, bár az emlékképek az évek alatt erősen megfakultak. Az édesanyám volt a gyógyító a városban, apám pedig a bíró. Mind a ketten nagytudású, értelmiségi emberek. Négyen voltunk testvérek. Egy nővéremet és az öcsémet még kiskorukban elvitték az uralkodói házba, tanítani. Én és a húgom, Kora, orvoslást, csillagászatot és kézművességet tanultunk. Egy fazekas feleségének szántak a szüleim. Aztán máshogy alakult. Idegenek jöttek, engem és Korát elhurcoltak.
Tetszik, hogy Dana ennyire egyenes velem. A kissé indiszkrét kérdéseim szemmel láthatólag nem érintették érzékenyen. Mintha a visszaemlékezés jólesne neki. Úgy gondolom ez hatalmas elfogadásról tesz tanúbizonyságot. Ez a lány erősebb nálam.
- Mi lett vele? - kérdezek újból. - Mármint a húgoddal.
- Más fele vitték az idegenek. Akkor láttam utoljára, amikor a szüleimet. - kissé szomorkás mosoly jelenik meg a lány arcán.
- Biztos jó helyen van. - próbálom biztatni.
- Katonáknak vittek minket. A húgom szelíd személyiség. Benne sose volt meg az, ami a harchoz kell. Nem látta át, hogy mi kell a túléléshez. Nem hinném, hogy túlélte az első pár hónapot. Én szerencsés helyzetbe kerültem.
- Miért? - nagyon elkezdett érdekelni a lány története.
- Amikor bevonultunk az országotokba, olyan kilenc éve, egy igen furcsa rendszerrel találtuk magunkat szembe. Én és a hasonlóan békés országból jött emberek voltunk igazán megrökönyödve, de az idegeneken is látszott, hogy meglepetésként érte őket az a barbarizmus, ami ebben az országban több mint 70 éve zajlik. De ez csak a kezdet volt. A vezetőtök először nem keltett különösebb rémületet az idegenek vezérében, Damianban. Kedves volt, békés és együttműködő. Tárgyalást ajánlott, katonákat és haditechnikát. Cserébe annyit kért, hogy az érkezésünk maradjon titokban, nem kell a pánik. A saját palotájában szállásolt el minket. De lassan az embereink elkezdtek megbetegedni. Illetve először azt hittük betegség, de aztán rájöttünk a rafinált vezetőtök módszereire: méreg. Gondolom nem sokára mi következtünk volna, de mint látod és és pár társam belesétáltunk valaminek a közepébe, amibe nem kellett volna. Olyan titkok tudói lettünk, amik muszáj hogy azok is maradjanak. Emlékszel mit mondtam a titkok hatalmáról? - lehalkítja a hangját és közel hajol a rácshoz. Picit leesett az állam a sztoritól, így csak szaporán bólogatok. - A titkok fontosak. Az én titkom megmentette az életemet, nem is egyszer. - kiszáradt a torkom. Nyelek egyet, hogy meg tudjak szólalni.
- A társaid hol vannak? Akik életben maradtak veled együtt. - a lány sóhajt egyet és visszadől a falhoz.
- Nem elég magában a titok. Nagyon erősnek kell lenni, ahhoz, hogy meg tudd tartani. Öten voltunk, mostanra már csak én meg Tony maradtunk. - bök az orrával a szomszédos cellában levő avox fiúra. Felé kapom a fejem, és mire visszafordítom már mondom is ki a következő kérdést.
- Mi lett a többiekkel?
- Ketten meghaltak a kínvallatások során, egy pedig öngyilkos lett. A következő, aki meg fog halni, az Tony barátunk, igaz? - felemeli a hangját, hogy a fiú is biztos hallja, és a kezén levő bilincset a rácsnak üti. Erre már Tony is a rácshoz jön. Egy darabig farkasszemet néznek, majd a fiú arcon köpi Danát. A lány állatias nevetést hallatva törli le magáról és suttogva folytatja. - Milyen érzés tehetetlennek lenni? - a fiúnak összerándul az arca az idegességtől. Hirtelen mozdulattal átnyúl a rácson és elkapja Dana nyakát. A lány csak folytatja a nevetést. egyre hangosabban. Érzem, hogy szemeim akkorára tágulnak, amekkorára csak tudnak. Dana nekitámaszkodik lábbal a rácsnak, majd ellöki magát, kiszabadulva ezzel Tony kezei közül. Azonban a lendülettől hátra esik és hangos csattanás kíséretében elterül a földön. Feláll majd látva az arckifejezésemet csak legyint.
- Ne aggódj, ez itt mindennapos.
Visszaül az előbbi helyére, a rács mellé. Tony még egy darabig járkál a cellában fel-alá. Úgy látom őt jobban megviselte, amit Dana mondott. A lány néhányszor felnéz Tonyra. A megbánásnak, vagy bűntudatnak szemernyi jelét sem mutatja.
- Mi történt vele? - én is lehalkítom a hangom.
- Akit ott látsz, az egy megtört, elkeseredett, gyáva féreg, akiből valaki nagy is lehetett volna, de feladta. Amikor Geya meghalt a kínvallatások alatt, azt mondta nem engedi, hogy engem is megöljenek és el fogja mondani nekik az igazat.
- Szeretett téged - állapítom meg. Tony idekapja a fejét.
- Nem, nem, inkább csak... - Dana ránéz a fiúra, pár másodpercig újból találkozik a tekintetük - Úristen! - Dana félig négykézláb, félig állva menekülni próbál, el akar bújni, de a rácsba ütközik, így a cella másik felében rogy le.

*

Egy puha kezet érzek a hasamon. Végigsimít rajta majd éles fájdalom hasít a köldököm feletti részbe. Felordítok. Bethit pillantom meg, elégedetten mosolyog. Kezében egy véres kést és egy kis fémszerkezetet tart. Hátrafordul és boldog hangon megmutatja a bizgentyűt. 

- Megvan! - azzal a mozdulattal ledobja a földre és összetapossa. A dologból mindenféle folyadék kezd szivárogni. A lány elfintorodik. - Nem hiszem el, hogy ez volt benned. 

- Ti, ti tényleg itt vagytok? Vagy csak képzellek titeket? - megfogom Bethi alkarját, hogy ne essek el. A lány kissé meglepődik, de reflex szerűen megtart. 

- Miért képzelnél minket? - Bethi mögül Demon lép elő. Barátságosan rám mosolyog. Nagyon megörülök neki. Amint visszanyerem az egyensúlyom elengedem Bethi kezét, odarohanok Demonhoz és talán kissé hevesebben a kelleténél, a nyakába ugrok. A fiút meglepi a hirtelen mozdulat, de aztán szorosan magához szorít. 

- Hogy lehetséges ez? - egészen halkan, szinte tátogva ejtem ki a szavakat. - Hogy lehetünk idekint újra? 

II. - 8. rész

Mindenütt porfelhő. Cement és vakolat törmelék keveredett a levegőben. A falban két lyuk van, a láncok helye. Vártam, hogy mikor törnek rám, vernek össze, kábítanak el. De nem jött senki.
Nem tudom mennyi ideje lehetek benn ebben a betondobozban. Ablak híján azt se tudom, nappal van-e vagy éjszaka. Persze ha lenne is ablak, nem tudom megmondani, hogy az amit kint látok igaz-e. Újra visszatérni abba a képlékeny világba, amiben a viadal előtt éltem... furcsa. Az erdőben nincsenek erőfölények, nem tudsz csalni, ott vagy, teljes valódban és csak magadra számíthatsz. Aki egyszer megmenti az életed, lehet másodszorra elvágja a torkod. Nem véd meg senki, de aki védelemre szorul azt nem is érdemes megvédeni, mindig úgyse tudod. És azzal pedig csak bűntudatot okozol saját magadnak. Mert az ember önmagát okolja azért, mert ő nem tudta magát megvédeni. De egy olyan helyen, mint a viadal, miért lenne bárki felelős bárkiért? Hiszen ha megölöd akkor sem vagy felelősségre vonható. A te túlélésedet veszélyeztette az ő életben maradása. Ez a viadal törvénye.
Bárcsak így tudtam volna gondolkodni, amikor benn voltam. Akkor talán most nem itt lennénk. Otthon ülnék a nővéremmel és az anyámmal és próbálnám feldolgozni Nova, Jorden és Jessie halálát. Biztos sikerülne valahogy. Persze így, hogy heten megmenekültünk sem jobb sokkal a helyzet. Nova így is meghalt, csak valahol a megzápult elmém képtelen ezt feldolgozni. Jessie elment, Jorden... ő meg Jorden.
Megpróbálok aludni. Kipihent vagyok és kavarognak a fejemben a gondolatok, így ez nem nagyon sikerül. Átfordulok a hátamra. A plafont bámulom. Képzeletben megveregetem a vállaim, és arra gondolok az előttem levő éveket így, haszontalanul fogom eltölteni ebben a fehér betonkalitkában. Valószínű, hogy azok, akik hozzám hasonlóan túléltek egy viadalt, megkeseredtek és megváltoztak. Én is sokat változtam. Nem tudom eldönteni milyen irányban, de a változás biztos. Az egyetlen biztos dolog, ami az elmém és a lelkemet illeti. Állandó változás... milyen furcsa egy szószerkezet. Két ellentétes szót kapcsol össze, és új értelmet ad nekik. Régebben a suliban tanultunk egy réges-rég élt népről, akiknek a filozófusai "dialektikusan" vagyis folyamatában figyelte a dolgokat. 

Nem lehet az, hogy egész életemben itt leszek. Így. Tétlenül, szótlanul. Lassan el fognak fogyni a gondolataim is. Már csak keseregni fogok a múlton, a jelenen és jövőn egyaránt. És ugyanoda jutok, mint az össze többi "túlélő": megkeseredek. Nem is értem, miért hívják őket túlélőknek. Az oké, miért nem nyertesek, de a viadalnak túlélői sincsenek. Testileg lehet, hogy épek - jó viszonylag épek - maradnak, talán még az elme is elviseli, de a lélek. Ez a borzalmas játék összetöri az ember lelkét. Nekem azt hiszem az elmémet is kezdi tönkre tenni. 

Felülök. Nova nem fekszik már ott, ahol az előbb dulakodtunk. "Az előbb". Mikor lehetett az? Húsz perce? Három órája? Egy napja? Fogalmam sincs. Az idő, mint olyan, megszűnt létezni. Így minden örökké valóságnak tűnik. 

Kaparászást hallok. Mintha valaki az ujjpercével nyomkodná a falat. Felállok és rátapasztom a fülem a falra. Oldalasan lépkedek, keresem a hang forrását. Hol lehet? Mi lehet ez? Megfordul a fejemben, hogy csak behallucinálom és már hangokat is hallok - ami amúgy a halott barátnőm alakjához képest visszalépés az őrület határáról. Nem. Ez nem csak a fejemben létezik. Valaki tényleg kopog. Megállapodok egy helyen és hallgatom az egyenletes dübörgést. Itt a leghangosabb, ami azt jelenti, hogy a túloldalról jön. 

Ekkor hirtelen megnyílik a fal. Óvatosan, a szívemmel a torkomban nézek ki a résen. A túloldalon egy ismerős szempárba ütközöm. A légzésem is abbamarad pár másodpercig. Végigmérem. Sértetlen. A sérüléseit kezelték, tiszta ruhát kapott. Kissé fáradtan mosolyog rám. Én még mielőtt kétszer át tudtam volna gondolni, hirtelen mozdulok és a nyakába ugrom. Hátralép egyet, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. Talán kissé heves volt a gesztusom. Jó szorosan magamhoz ölelem, nem akarom, hogy még egyszer kicsússzon a kezeim körül. Szorítom, hozzásimulok, bele akarok olvadni. Átfogja a derekam és viszonozza az ölelésem. Nem is akarom elhinni, hogy újra magam mellett tudhatom. Belefúrom a nyakába a fejem. A légzésem felgyorsul, szívverésem néhol kihagy. 

- Hiányoztál. - motyogom. A napok óta tartó tömény feszültség hirtelen felszabadult. - Azt hittem soha többet nem foglak látni.
-Sajnálom, hogy magadra hagytalak. - suttogja, nyom egy gyengéd puszit a fejem búbjára. Válaszul még jobban magamhoz szorítom. Így állunk. Mozdulatlanul. Némán. Várom, hogy mondjon valamit, ölelésünk kienged. Hirtelen felpillantok és megpillantom magam a két éjsötét szemben. Elég nyúzottan... nem. Kifejezetten rémesen festek. - De megígértem, hogy jóváteszem, látod? Most már nem veszítesz el többé. - szemeiben kissé őrült fény csillant. Nem mondok rá semmit. De azért kíváncsi lennék, hogy a srácban realizálódott-e, hogy mi most börtönben vagyunk... - Elintéztem neked, hogy örökké együtt lehessünk. - suttog és közben újra magához szorít.
- Elintézted? - összevonom a szemöldököm. Kissé összezavarodtam.
- Féltem, hogy nem látlak többé. Ez volt az egyetlen megoldás. - suttogja továbbra is a fülembe. Egyáltalán nem tiszta számomra, hogy miről beszél. Eltolom magamtól. Felveszem vele a szemkontaktust.
- Jessie, miről beszélsz? - a hangom reszelős. Próbálok leolvasni valamit a fiú arcáról, de csak kedvesség és egy kis büszkeség tükröződik rajta.
- Hogyhogy miről? Hát rólunk. Hogy te elmentél volna. De ne aggódj, nem haragszom. - hirtelen leesik mi történik és ez annyira letaglóz, hogy majdnem összerogyok. Az adrenalin szintem a triplájára szökkent egy másodperc alatt, és elöntött a düh. Ellöktem magamtól a srácot.
- Feldobtál minket? - Mostmár világos minden. Ezért tudták a Békeőrök, hogy melyik vonaton kell keresni minket és hogy egyáltalán elhagytuk a Tizenharmadik körzetet.
- Megmentettelek! - emeli fel a hangját.
- Á, szóval még meg kéne köszönnöm neked, hogy egyenesen a halálba küldted a barátaidat? Jessie, nem tudom, hogy mire volt ez jó, miért nem tudtál csak egyszerűen velünk jönni? - remeg a hangom az idegességtől, émelygek.
- Hát nem érted, Lia?- "Lia". Szavai, mint ezer meg ezer kés sebeznek meg. Körmeimet a kézfejembe mélyesztem, ajkamba harapok. Lesütöm a szemeimet és a kopott cipőm orrát kezdem bámulni.  - Így élhetünk normális életet! - hirtelen újra feltekintek és összevont szemöldökkel nézek a fiúra.
- Hogy lenne normális életünk? - kérdezem sokkal halkabban, hitetlenkedve. - Ne légy naiv! Túl éltél egy viadalt. Ennél több eszednek kéne, hogy legyen...
- A Kapitóliumban vagyunk! Itthon! - Jessie arcán őszinte mosoly jelenik meg. Szemei könnybe lábadnak.
- Nem vagyunk biztonságban, - elszorul a torkom. Szédülök. - sehol! Nincs otthonunk. A szabadságunk is elvész. És gondolom nem kell sokat várnunk, az életünknek is vége. - Lerogyok a földre. Nem kapok levegőt, hiába kapkodok utána. Felhúzom a mellkasomhoz a lábaim. Jessie odajön. Cipője hangosan kopog a padlón. Kimért és lassú lépései vannak. Idegesítő. Túl nyugodt. Túl egyenletes.
- Lia, kicsim, - hozzá akar érni az arcomhoz, de elhúzódok.
- A nevem Alice! - motyogom. Nem érdekel, ha újra haragudni fog rám. Elegem van Lia Moorból. És abból is, hogy az életem a feje tetejére állt. Történhetett volna másképp. Mit tettem, amiért ezt érdemlem?
- Figyelj! - nyúl ismét az arcomhoz.
- Ne érj hozzám! - üvöltöm az arcába. Elerednek a könnyeim. Lassan leül mellém és átkarol, és én bármennyire is mást diktál a józan gondolkodás, hozzábújok. Csitít, simogat. kedves velem. Szükségem van rá, hogy valaki mellettem álljon. És mégis annyira gyűlölöm őt. Feldobott minket. Miatta vagyunk itt. Ha nem hoznak ide, nem támadok neki annak a nőnek a kihallgatáson és nem ölöm meg Novát. Képes voltam arra, hogy megöljem a legjobb barátnőmet. Borzalmas ember vagyok. Nem kellett volna meghalnia. Értelmetlen. Ez az egész az. Már senki nem tudja mi volt ennek a valódi célja. Megfélemlíteni a körzeteket? Helyes, megvolt. Hatalmat gyakorolni? Helyes, megvolt. Kizsigerelni mindenkit? Helyes, megvolt. Bosszút állni? Helyes, megvolt. Illetve nem. Itt a hiba a rendszerben. Mi. De ha a rendszer maga hibás, akkor számít, hogy mi élünk? És az számít, hogy hány körzetbeli halt meg? Nem tudjuk őket visszahozni. De az ember felváltva játszik istent és állatot. Sőt, van amikor egyszerre. Egy ilyen alkalom szülhette a viadalokat.
- Mindent azért tettem, hogy újra láthassalak - suttog a fülembe. Ez annyira nyálas és csöpögős, hogy nem tudom komolyan venni. Mintha egy nagyon rossz romantikus filmből szedték volna. Felnevetek.
- Ez már úgyis tök mindegy. - mondom és egy nagy levegő kíséretében a falnak dőlök. Kezdi zavarni a szemem a sok fehér a szobában. Lehunyom. - Meg fogunk halni - suttogom. Nyugodt vagyok. Annyi időt töltöttem már együtt a halál gondolatával, hogy szinte fel sem kavar. Csak egy dolog. Bianka. Ha beletörődnék, hogy engem elfogtak és kivégeznek, és ez ellen semmit nem tehetek, az ő szenvedései, áldozatai, halála is hiábavaló lenne. Ő az egyetlen, aki miatt megéri harcolnom.
- Egyezséget ajánlottam nekik. Nem fognak kivégezni.
- De szabadon sem engednek. Ez így rosszabb, mint a halál.
- Sok időnk lesz együtt.
- Neked teljesen elment az eszed? - nyomom Jessiet a falhoz az alkarommal. A srácnak kiül a döbbenet az arcára és kidüllednek a szemei.
- Hiányoztál. - mondja fojtott hangon, mivel szorítom a torját.
- Te maradtál ott, nem jöttél velünk, megvolt rá a lehetőséged, de te ehelyett egy betonkalitkába zártál minket örökre. - egyre nagyobb erővel nyomom az alkarom Jessie torkához, a fiú fulladozni kezd. A fiú nem ellenkezik vagy kapálózik, pedig könnyűszerrel levethetne magáról. Borzalmasan dühös leszek rá, nem akarom megölni vagy ilyesmi, de jó úton haladok felé.
Kinyílik mögöttem az ajtó. Nem nézek arra felé, tartom a szemkontaktust a fiúval, akinek a döbbenet eltűnt az arcáról és csak beletörődés és nyugodtság olvasható le róla. Pásztázza az arcom, mintha minden egyes részletét meg akarná jegyezni. Nem jó érzés.
Két kéz ragadja meg a karom és felemel. Jessie megkönnyebbülten lélegzik fel, és kezével a nyakát tapogatja. Kapálózni vergődni kezdek. de a kezek nem engednek.
- Ne, ne érjen hozzám! - üvöltöm. Össze-vissza rúgok, próbálok harapni és fejelni, nem túl sok sikerrel. Éles fájdalmat érzek a nyakamnál, majd hirtelen elhagy az erőm. Még egyszer felveszem a szemkontaktust Jessievel. - Gyűlöllek! - suttogom, majd minden elsötétül. 

II. - 7.rész

Minden olyan gyorsan történt. Amikor lassulni kezdett a vonat, akkor kezdtem csak agyalni azon, hogy fogunk feltűnésmentesek maradni. De szükségtelen volt. Már vártak minket. A kapitóliumiak fújoltak, rohadt paradicsomokkal dobáltak minket. A Békeőrök megvető pillantásokat mértek ránk. Az egyik egyenruhás megragadott és a hátam mögött összebilincselte a kezem. Hiába ellenkeztem volna. Semmi értelme az egésznek.
Magam mögé nézve, láttam, hogy Bethi ellenkezik. Ordibál, ott rúgja, harapja, karmolja a Békeőröket, ahol csak tudja. Három Békeőr kell ahhoz, hogy meg tudják bilincselni, de a lány nem adja fel. Oldalba rúgja az egyik Békeőrt, mire az összegörnyedve rogy a földre. A lány rohanni kezd, de a tömeg felfogja. Az egyik civil még gyomorszájon is vágja. Bethi állatiasan vicsorog. Egy másik nő pofon vágja és leköpi. Végül egy Békeőr egy fecskendőt szúr a nyakába. Nem tudom mi lehet benne, de a lány azonnal eszméletét veszti.
Minden elnémul körülöttem. Az emberek ordítoznak, leköpnek, megdobnak. Azt hittem haza jövünk. Nyilván nem vártam, hogy tárt karokkal fogadjanak minket, de látni, hogy mind azok, akik között eddig éltünk, gyűlölnek és megvetnek... igazán szomorú.
Egy kocsiba ültetnek minket, aminek az ablakai belülről sötétítettek. Nem mintha figyelni akarnám az utat... Az autóban bőrülések vannak, Letisztult, és elegáns az egész berendezése. Feltételezem nem körözött bűnözőknek van fenntartva.
Kiraknak minket egy díszes épületnél: Az Elnöki Palota. Voltam már itt korábban karácsonyi ünnepségeken, születésnapokon, vagy csak úgy, néhányszor, amikor anya késő estig dolgozott. Az elnök unokája, Vanda, két évvel volt idősebb nálam. Amikor kihirdették az utolsó viadalt, mindenki azt hitte őt fogják kiválasztani. Egész jó reklám lett volna, és a körzeteket is teljes mértékben lecsillapítja. De hát a szabály, az szabály. Sorsolni kell. Nem mintha én a szabályos úton kerültem volna a viadalra...
Nem furcsállom, hogy nem kötik be a szemünket. Mire lenne az óvatosság? Aki nem járatos a palotában, annak végeláthatatlan labirintusnak tűnhet. Ugyanolyan folyosók, termek.
Egy lifthez érünk. Lefelé mozog. -16. szint. Kinyílik az ajtó és a szemem elé egy hatalmas betonfalas folyosó tárul. Nagyjából három lépésre egymástól ajtók. A hangulat rendkívül nyomasztó. A fenti folyosókkal ellentétben, ezt nem jellemzi a pompa. A falak még csak kifestve sincsenek. Faajtók, amikbe egyszerű számokat véstek. Úgy értem... nincsenek kidíszítve vagy ilyesmi. A 137-eshez érünk. Vele szemben a 138-as, mellette két oldalt a 135 és 139. Feminát és Jordent a 135-be, Bethit és Eliotot a 138-ba viszik. Engem a 137-be, Demon mögött pedig a 139-es ajtó zárul be. Leveszik a bilincsem.
Nem értem az egészet. Engem és Demont miért nem párosával visznek? És a bilincs? Nem félnek, hogy rátámadok valakire? Talán az nem lenne a legjobb döntés. A helyzetünk így is elég rossz, még ha nem is tudatosult bennem ez teljesen.
 A szoba ugyanolyan egyszerű. Megkopogtatom a falat. Biztos vagyok benne, hogy nem közönséges betonból készült. Hiszen mégiscsak egy kapitóliumi kihallgatóban vagyok, vagy valami olyasmiben. Biztos vagyok benne, hogy az egyik fal úgy van kialakítva, hogy a másik oldaláról figyelhessenek. A szoba közepén egy asztal, a két oldalán két szék van.
Az ajtó újra kinyílik. Egy egyenruhás, barna bőrű nő lép be rajta. Sisakját a hóna alatt tartja. Fekete, rövid haja szorosan a fejéhez van simítva. Vékony szemöldöke, kiálló, karakteres arccsontja van. Rezzenéstelen arccal sétál be. Hangtalanul elhelyezi a sisakját az asztalra, majd leül az egyik székre. Int, hogy tegyek én is így. Bizonytalanul, de eleget teszek a "kérésnek". Bár gondolom nincs túl sok választásom.
- Miért van itt?- kérdezi a nő. A hangja komoly és gépies. A nőiességnek jele sincs, ahogy a félelemnek vagy a megvetésnek sem. Közömbös. Semleges.
- Nem tudom. - felelem. Válaszom egy részről igaz is. Értem, hogy mivel vádolnak, de nem tudom mi rosszat tettem.
- Dehogynem. - a nő bólint egyet, hogy hangsúlyt helyezzen mondandójára.
- Nem. - próbálom utánozni a nő határozott hangnemét és érzelemmentességét, de nem igazán sikerült. A hangom remeg. Pedig nem félek. Nem is izgulok. Mégis remegek egész testemben. Mint egy idegbolond...
- Játszhatjuk ezt napestig, Ms. Glasgow.
- Tényleg nem tudom.
- Nem ön az az Alice Glasgow, aki majdnem egy hete megszökött az arénából, majd visszament a Tizenharmadikba, hogy egy vonattal a Kapitóliumba jöjjön? Nekem úgy tűnik...
- Én vagyok, de úgy vélem semmi rosszat nem tettem.
- Úgy véli... - a nő hangja gúnyosra vált. Ez az első olyan dolog, ami arra utal, hogy nem egy robottal beszélek.
- Úgy vélem. - mosolygok rá kissé dacosan.
- És a nővére? Bianka Glasgow? - Bianka neve hallatán leolvad a mosoly az arcomról. Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, a földet kezdem bámulni. Kezeim ökölbe szorulnak. - Megölt egy Játékmestert és elkábított egy másikat. Szerintem ezek nem nevezhetők éppen etikus tetteknek.
- Etikus tettek? - újra a szemébe nézek és elnevetem magam. - Egy háborúban mi számít etikusnak?
- A háború véget ért, Ms. Glasgow. - tagolja határozottan a szavakat. - Amit a nővére tett egyértelműen törvénybe ütköző.
- Mi nem az? - felállok a székből és a nő képébe hajolok. - Embereket öltem odabent, hölgyem. Ugyanolyan embereket, mint maga.
- Kétlem...
- Oh, dehogynem! - kiabálni kezdek vele. Érzem, ahogy minden porcikám remeg a dühtől és az adrenalintól. - Ugyanolyan emberek voltak. Sőt, fiatalok, akik előtt még ott állt az élet. Maga szerint, én nem vagyok bűnös? - hangom közben halkul, a végén már csak suttogom bele az arcába a szavakat.
- Látod Alice? - felkapom a fejem. Novát látom a terem egyik sarkában. - Sikerül legyőznöd.
- Nova - eltávolodok az egyenruhás nőtől és barátnőm felé indulok. - Te, hogy...? Nem, ez képtelenség!
- Meglep, hogy látsz? - a vállamra teszi a kezét. Érzem, ahogy megsimogat.
- Tényleg itt vagy? - összezavarodok. - Nem lehetsz itt. Meghaltál!
- Tévedsz Alice! Ők akarják, hogy ezt hidd - mutat a  barna bőrű nőre.
- Te meghaltál! Láttam a képed az égbolton. - sírás fojtogat. Alig tudok nyelni.
- Nem Alice!
- De - rogyok össze a földön. Szaporán kezdenek folyni a könnyeim. Nova leguggol hozzám és letörli őket. Érzem, ahogy hozzám ér. Érzem az érintését az arcomon.
- Segíts nekem - emeli fel az állam és tekintetembe fúrja magát. Szipogok néhányat.
- Hogyan? - próbálom lenyelni a könnyeim. Nova arckifejezése hirtelen nagyon komor lesz.
- Öld meg! - kék szemei elszántan csillognak.
Ránézek a nőre, aki zavarodottan körbenéz, majd újra rám. Felállok és szépen, kimérten odasétálok a nőhöz.
- Elvette tőlem a legjobb barátnőmet. Nem fogom hagyni, hogy a nővéremet is megölje. - suttogom, majd a lábammal megrántom a szék lábát, ami ezáltal kifordul a nő alól. Elterült a földön, mire én ráültem a mellkasára és a térdeimmel lefogtam a vállait. Habár a nő valószínű erősebb volt nálam, de az egyenruhájának a súlya az én oldalamon állt. Kezeimet a nyaka köré fontam. A nő száját kitátotta,  levegő után kapkodott. Szemei kidülledtek, a pupillájában én tükröződtem. Megrémisztett saját arckifejezésem látványa. Eltorzult, csapzott és teljességgel állatias. Én nem ilyen vagyok.
Elengedtem a nő nyakán, aki fellélegezett. Azonnal kapott az alkalmon, levetett magáról. A földhöz csapódtam, minek hatására éles fájdalom hasított az oldalamba. Felültem, a nő már állt, védekező pozícióban. Nem hiszem, hogy megijedt, de az biztos, hogy sikerült meglepnem. Visszahúzódok abba a sarokba, amiben valamennyivel ezelőtt Nova állt. Felhúzom a mellkasomhoz a lábaim. A nő tanácstalanul mered rám.
Ekkor két másik Békeőr ront be és váltanak néhány szót a nővel, majd felém indulnak. Megpróbálok még hátrébb csúszni, de a hátam falba ütközik.
- Ne jöjjenek közelebb! - a hangom reszelős. Mintha megsem hallották volna, közelednek. - Nem hallják? Maradjanak ott! - kiabálok. Már mellettem vannak és felrángatnak a földről. - Ne érjen hozzám! - sikítom. Kirántom a kezem és megpróbálom megütni a másikat. Ott rúgom őket, ahol érem. Újra megszorítja a csuklóm, most sok erősebben. - Eresszenek el! - kétségbeesetten sikítozom. Összeszorítom a szemem. Éles szúrást érzek a nyakamnál. Minden forogni kezd körülöttem. Egyre nehezebbnek érzem mindenem. Maradék erőmet összeszedve kirántom még egyszer a kezem és könyökömmel egyenesen a Békeőr orrát célzom. Majd minden elsötétül.

*

Kinyitom a szemem. Egy szürke falú, szürke padlójú, teljesen üres szobában találtam magam. A két csuklómon lánc, ami egyenesen a falba vezet. A szoba túl felében egy kamera van. Biztos állandó megfigyelés alatt tartanak. Nem mintha tudnék bármit is csinálni a falnak láncolva...

- Szar munka lehet, ha egész nap azt kell lesnie valakinek, hogy én mit csinálok. - gondolkozom hangosan. Szavaimat főleg a képzeletbeli emberekhez intézem. - De persze valamiből meg kell élni. A Békeőrök a "rendfenntartásból", a képernyő patkányok meg ebből. Nem érzik, hogy többre hivatottak? - nevetek gúnyosan. 

Lenézek a lábamra. A nadrágom csupa kosz. Vér és sár mocskolta be. Furcsa érzés egy teljesen tiszta és fedett szobában, viszonylagos biztonságban tudni magam. Még akkor is, ha elviekben fogságban vagyok. Azért jobban esne, ha nem lennék háttal a falhoz bilincselve. 

- Hahó, képernyő patkányok! - kiabálok egyenesen a kamerába nézve. - Éhes vagyok és a bilincs szorítja a kezem. Kit kell ilyenkor riasztani? Hé! - remekül elszórakoztatom magam. 

Csak bambulok a falakra és átgondolom az elmúlt egy-két hónap eseményeit. Senki nem hoz ennivalót, nem válaszolt senki a gúnyos eszmefuttatásaimra. Teljesen egyedül vagyok. Magányosnak érzem magam. Hiányzik Jessie. Hiányzik Demon, akit nem rég ismertem ugyan meg, de szerintem nagyon jó barátok leszünk. Illetve lettünk volna. De persze elkaptak és nem valószínű hogy olyan könnyű lenne innen kiszabadulni. 

- Alice, - Nova a a szoba másik felében áll. - Rémesen nézel ki.. 

- Óh, megint te. - nézek egykedvűen. Nova csodásan fest. Sötétbarna haja szögegyenesre van vasalva. Egy karcolás se maradt meg rajta a viadalról. Arcán halvány smink van. Mezítláb ácsorog.  

- Nem örülsz, hogy látsz engem? - kérdezi affektálva. 

- Ami azt illeti, nem. - mondom meg őszintén neki. - Miattad fogok megőrülni. 

- Még mindig nem hiszed el, hogy élek? - kérdezi a szemét forgatva. Egy lépést tesz felém. 

- Nem - mondom picit felháborodva. - Te meghaltál. Nem élsz. Úgyhogy igazán a sírban maradhatnál. Nincs szükségem arra, hogy emlékeztess mennyi mindent vesztettem az utóbbi időben. 

- Engem nem vesztettél el Alice! - emeli fel a hangját barátnőm is. - Csak ők akarják, hogy ezt hidd. Ha összetörik a szíved, befolyásolhatóbb vagy. 

- Nem törtem össze. Csak az agyamban vannak gondok ezek szerint, mivel te nem tűnsz el! - kiabálok felé, és teszek egy lépést felé, ám a láncok nem engedik, hogy tovább menjek. 

- Hogy mondhatsz nekem ilyeneket? Nélkülem teljesen egyedül maradsz! Nincs senkid! - Nova nyugodt marad. Felidegesít. 

- De igenis vannak baráta... - elgondolkozom. - szövetségeseim.  - az utolsó pillanatban kijavítom magam. Nova arcára egy pillanatra furcsa fintor ül ki, de azonnal le is törli. 

- Mind ismerjük a szövetségeseket. De nyugodtan! Szeresd azokat, akik megöltek engem. - Elhallgatok. Megöltek... Nova nem volt túl rossz állapotban, amikor eljöttem a barlangból azon az estén. Nem lehet, hogy éhen halt, vagy elfertőződtek a sebei. Hogyan halt meg? Tényleg megölték volna? - Most azon töröd a fejecskéd, hogy ki ölhetett meg? 

- Csak azért tudod, mert a képzeletem szüleménye vagy. Nem ölt meg téged senki. Ezt csak beképzelem. Ne próbálj manipulálni! Tűnj el! 

- Nem bízhatsz bennük! Az első adandó alkalommal megöltek volna téged is. - kiabál. - Főleg az édes kis Demon. Szerinted miért akart olyan közel kerülni hozzád? Jessie se nagyon habozott, hogy lelépjen. Ő rájött erre, Te miért vagy ostoba? 

- Hallgass! - teljesen kinyújtom a kezem, a láncok megcsörrennek. Dühös vagyok Novára. Nem akarom, hogy így maradjon meg nekem. - Kérlek, tűnj el! - visszalépek a falhoz, a láncok újra lazává válnak. 

- Nem tehetem. Nem vagy képes megvédeni magad. 

- De ez nem te vagy! - A sírás fojtogat. Elég zaklatott és dühös lelkiállapotba kerülök ahhoz, hogy ne bírják tovább a lábaim és összerogyjanak. - Majdnem megöltem miattad valakit. 

- Nézz magadra Alice! Utána pedig nézz magadba! Hálásnak kéne lenned, hogy törődöm veled. Ha azt hiszed, hogy a fiúk azért nem néztek rád, mert én szebb voltam nálad, tévedsz. A fiúknak normális lány kell.  - mintha ezer kést döfnének egyszerre a szívembe. Elkezdenek folyni a könnyeim. Nova egész közel hajol hozzám és a fülembe suttog. -  Egy olyan bolond, mint te kinek kellene? Elárulom senkinek. Senkinek nem kellesz. Sosem kellettél.

Felnézek a lányra. Megütöm a torkát, amitől hátra tántorodik. A testemet elmondhatatlan adrenalin mennyiség árasztja el. Felállom és erőteljeseket rántok a láncon. A bilincs a csuklómba vág. Az agyamat düh borítja el. Nem tudok tisztán gondolkozni, nem is igazán akarok. Hirtelen kiszakad a falból a lánc, én meg a  földhöz csapódok. 

- Nem tudod kezelni az indulataidat. Én segíthetek! - guggol le mellém Nova, amíg én levegő után kapkodok. A hátamra fordulok és újból nekiesek a lánynak. Ráülök a mellkasára és a térdeimmel lefogom a vállait ahogy a Békeőrnővel is tettem a kihallgatóban. A nyaka köré tekerem a láncot és meghúzom. A lány szemei kidüllednek, száját kitátja, levegő után kapkod. 

- Csak tűnj el! - sziszegem. A lány kapálózni kezd és próbál utolsó lélegzetével könyörögni nekem, de nem jön ki hang a torkán. - Az agyban egy perc alatt elhasználódik az oxigén. Ezt te tanítottad nekem. Emlékszel? - Végül teljesen ellazul a teste, megszűnik a kapálózás. Meghalt. Furcsa, hogy annak, akiért az életemet adtam volna, végül én vettem el az életét. 

II. - 6. rész

Lefagytam. Demon gesztusa igazán váratlanul ért. Miért ölelt meg? Semmi olyat nem mondtam, amit más ne mondott volna el neki. Talán úgy érzi, bennem bízhat és hogy én megértem. Arra következtetek, hogy nem igazán beszélt a többieknek az anyjáról meg a többiről... Végül úgy döntöttem, hogy visszaölelem több okból is. Egy, bunkón hatna ha nem tenném. Kettő, nekem is szükségem van egy barátra.
Egyszerre töltött el melegség és kellemetlen érzés, ahogy a fiú magához szorított. Szinte számoltam magamban a másodperceket. Nem tudom, ezt mi okozta, de furcsa gondolatok borították el az agyam. Ehhez képest kevéssé tudtam gondolkozni. Akármilyen irányból nézzük Demon problémáit, bajos srác. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy bízhatok-e benne.
- Milyen volt a börtön? - suttogtam a fülébe. Kissé illetlen volt a kérdés, így, újra átgondolva, de most már nem számít: Kimondtam.
- Jobb, mint az aréna. - ugyan nem látom az arcát, de a hangjából hallom, hogy mosolyog.
- Akkor miért... - összehúztam a szemöldököm. Neki nem volt muszáj idejönnie, ilyen helyzetekbe kerülnie, embert ölnie. Miért?
- Hogy miért jelentkeztem? - Demon hirtelen elengedett a szorításból és gyengén eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. - Túl unalmas volt. - Vonta meg a vállát. Majd elnevette magát. - Látnod kéne az arcodat. - Én is elmosolyodtam.
- Te őrült vagy. - boxolom vállon. Erre a srác csak mosolyog és ismét felhúzza a vállát.
- Lehetséges. A legőrültebb barát, aki valaha volt. - Megrántja a szemöldökét, majd végigtekint rajtam, feláll és menne is, de hirtelen visszafordul. - Amúgy te sem vagy kevésbé bolond. - vigyorodik el, meg sem várva a válaszom, elmegy. Nem mintha nem mehetnék utána, ha válaszolni akarnék...

Úgy döntöttem alszom egyet amíg odaérünk, Hiszen ki tudja mennyi lehetőségem lesz rá azután. Most még nyugi van. Picit félek, hogy megint a kórházban fogom magam találni, ha elalszom. Nem akarom tudni, hogy mi lesz a vége. De ébren sem tudok maradni a végtelenségig. Talán mást fogok álmodni. Vagy semmit. Az lenne a legjobb. Akkor akár nyugodt is lehetnék és ki tudnám magam igazán pihenni. Ez utoljára akkor történt meg, mielőtt még bejelentették a viadalt. Azóta folyamatosak a rémálmok.

*

- De ki ez a lány - ordítozik a folyosón a két orvos. Engem beültettek egy sima kihallgató szoba szerűségbe. Az asztalhoz van bilincselve a kezem. A gondolataim szinte ordítanak. Ugyanazok a kérdések hatszázszor-ezerszer. Kik ezek? Mit csináltak azzal a lánnyal? Miért? Velem mi a szándékuk? Meg fognak ölni? Megígérném, hogy nem mondom el senkinek mit láttam. Hisz úgy is csak álom... Még akkor is ha rájövök, hogy álmodom, nem tudom, hogy irányíthatnám az eseményeket. Nem vagyok hozzá elég erős, vagy nem tudom. Egyszerűen hiába szuggerálom a bilincset, hogy törjön szét, vagy nyíljon ki, nem történik semmi. 

Hirtelen benyitnak, mire felkapom a fejem. Elképzelem, hogy a bilincsem nyúlós anyaggá válik és én egyszerűen csak felemelem a kezem. Mikor azonban megmozdítom őket   a bilincs falába ütközik. Nem sikerült. A két ember hihetetlen komolysággal ül le velem szembe, az asztal másik felébe. 

- Szóval, megtudhatnám a kisasszony nevét? - kezdi nyájasan az egyik férfi. Egy tollat forgat a kezébet. Előtte egy sárga boríték és néhány papír. Talán most írják a halotti bizonyítványomat...

- Alice Glasgow. - válaszolom egyenesen. Megfordult a fejemben, hogy nem a saját nevemet mondom, de arra jutottam, hogy felesleges. Ez egy álom, nem bánthatnak. - De az országban többen ismernek Lia Moor néven. - fintorodom el. Ezzel a két férfival egyszerű őszintének lenni. 

- Igen, köröznek, tudtál róla? - mutat fel egy papírt a másik férfi. Ő már kevésbé erőlteti a kedvességet.Furcsa, hogy a másik doki magázódik. Valahogy tiszteletet sugároz irányomba. Bólintok. Tisztában vagyok a "bűneimmel".

- Önöket hogy hívják? - kérdezek vissza. Ha már ők tudják az én nevem...

- Dr. Sohn Flogen. - mutatkozik be a kedvesebbik. El is mosolyodik hozzá, kivillantva szürkés színű fogait. A férfi szemüveges, kerek arca és szürke szemei vannak. 

- Dr. Lugendo Dabras - nyújt kezet a másik, de mikor én is megmozdítanám a sajátom, hogy viszonozzam a gesztust, rájövök, hogy még mindig bilincsben vagyok. A férfi gúnyosan elmosolyodik. Fekete haja és karakteres arccsontja igencsak vonzóvá teszi. Annak ellenére, hogy nem a legkedvesebb. 

- Bocsánat, mire is kell a bilincs? - nézem kissé elégedetlenkedve Dr. Flogenre. Hogy nyomatékosítsam a mondanivalóm, megzörgetem a fémtárgyat a csúklómon. Dr. Dabras felhorkan és ő válaszol a másik helyett. 

- Drágám, odabent megölted az egyik kollégánkat. Magadtól is kitalálhatnád mire kell... - mosolyog gúnyosan. Csak szúrós szemmel nézek rá, nem szólok semmit. 

- Hány éves, Alice? - kérdez újra Dr. Flogen. Eszembe jut a lány, akit a műtőben láttam. Vajon él még?

- Ki volt az a lány? - úgy teszek mintha nem hallottam volna, amit az imént kérdeztek volna tőlem. - Találkozni akarok vele. - jelentem ki. 

- Itt nem maga dönti el, hogy lesznek a dolgok. - mondja ellenmondást nem tűrő hangom Dr. Flogen. Mostmár jóval szárazabb a hangja, mint az előbb. Látszik, hogy ő is tipikusan egy olyan férfi, aki csak addig mézes-mázos, amíg az van, amit ő akar. 

- Találkozni akarok a lánnyal! - pattanok fel olyan lendülettel, aminek hatására a székem elvágódik, éles csattanást hallatva. Dr. Flogen egy pillanatra összerezzen, de aztán szinte már ijesztően higgadtan folytatja. 

- Ide figyeljen! - leveszi a szemüvegét és behajtogatja a szárait. - Maga egy körözött bűnöző. Mi hivatásos, értelmiségi, - felemeli a hangját, ami remeg az idegtől. - állami orvosok vagyunk. Így azt gondolom követelőzés helyett, meg kéne köszönnie, hogy nem adtuk még a Békeőrök kezére. - dühében feláll és rácsap az asztalra, amiről legurul a toll is. Most nagyjából egy szintben van a szemünk. Mindkettő szikrákat szór. Végül a férfi szakítja meg előbb a szemkontaktust. Azt tanultam régebben, hogy a tigrisekkel úgy tudatták az idomárok, hogy ők a domináns felek  hogy addig néztek a szemükbe, amíg a tigris meghátrált és meghunyászkodva arrébb somfordált. Így azt, hogy a doktor nem állta a tekintetem, győzelemnek könyvelem el. 

- Keressen a vendégünknek egy kényelmes cellát. - szólal meg végül Dr. Flogen. A másik férfi, akinek elfelejtettem időközben a nevét bólint, majd elold az asztaltól és a hátam mögött megbilincseli a kezeim újra. Lök egyet rajtam, hogy induljak az ajtó felé. Nem azért mondom, nem fájt ahogy meglökött, vagy ilyesmi, de ha szólt volna, odamegyek én az ajtóhoz lökdösődés nélkül is.

Elvitet. Egy ugyanolyan folyosón megyünk végig, mint az összestöbbi. Undorító zöld falak, ronda-sárga linóleum, vibráló neonfények. A folyosóról nyíló ajtók mindegyikére a "kihallgató" szót glavírozták az arany táblácskába. Hangok szűrődnek ki. Megtört zokogás, a vallatók ordítozása, vagy épp a kihallgatottak fájdalmas ordítása. Lepörög az agyamban, hogy mit csinálhatnak velük. Talán hasonlóan szörnyű dolgokat, mint a meztelen lánnyal.

Egy kis, bordó lifhez érünk. Régi típusú, rácsos. Ilyet már csak a Kapitólium nyomornegyedeiben használnak. Lehet, hogy ott van a kórház... Izgatottsággal tölt el a gondolat, hogy sejtem hol is vagyunk valójában és akár jártam is már ezen a környéken. Emlékeim között romos, vagy elhagyatottnak tűnő kórház vagy jobb híján épület után kutatok, elenyésző sikerrel. 

Megérkeztünk a mínusz x-edik emeletre. Sokkal sötétebb van, félhomály. A cellák labirintusa között vezet az orvos. Megfordul a fejemben, hogy talán direkt csinálták ilyen kacskaringósra és bonyolultra, hogy ezzel is nehezítsék a szökésre vállalkozók dolgát. 

Végül megáll egy körül-belül négy négyzetméteres kis cella előtt, kotorászik a zsebében egy darabig, majd egy kis eszköz érintésével (Azt hittem kulccsal fogja kinyitni, de tévedtem.) kattan a zár és már ki is tárult előttem új otthonom kapuja. Az orvos betessékel, lezárja a kaput, sarkon fordul és már el is ment. Ekkor venném csak jobban szemügyre a cellámat, de amint hátrafordulok, egy barnászöld szempár néz velem farkasszemet. Fehér bőre és barnásszőke haja van. Koszos, szakadt, szürke pólót visel. A fiú nyakánál hosszú vágás, begyulladt, talán el is fertőződött. Szúrós szemmel nézi a tiszta, fehér ruhát, ami rajtam van. 

- Alice vagyok. - szólalok meg végül. A fiú összehúzza a szemöldökét, ráncolja a homlokát. Néma marad, csak ijesztően  bámul rám. Meglepően görnyedt a háta. Első ránézésre fél fejjel lehet magasabb, de ha kihúzná magát, lenne az egy is. - És te? - teszek egy bizonytalan lépést felé, de a fiú velem együtt mozdul, a távolság köztünk nem változik. Zavartan nézek rá. 

- Nem tud beszélni. Avox. - szólal meg egy vékony, remegő hang a szomszédos cellából. A lány közelebb lép, így számomra is láthatóvá válik. Ez a megkínzott lány! Végigmér, majd elmosolyodik. - Lucinda Danatska vagyok, Dana. - teszi hozza végén, kiemelve a becenevét. Furcsa akcentusa van a lánynak, talán körzetlakó. A lány sötét hajú, sötét, mandula szemű, keskeny arccal, hosszú szempillákkal, karakteres szemöldökkel. Egy bilincsen kívül más nincs rajta, az is csak az egyik kezén lóg, a másikat valahogy kiszedte belőle. Mivel rajtam a pólóm alatt atléta is van, leveszem magamról és odaadom neki. Dana csak hálásan néz rám és belebújik. Mivel jóval alacsonyabb és vékonyabb nálam, olyan mintha a bátyja pólója lenne rajta. 

- Miért kínoztak meg? - bukik ki belőlem a kérdés, ami azóta emészt, hogy a fájdalomtól eltorzult arca, beleégett az emlékezetembe. A lány körbenéz, hogy ki más hallgatja még, amit mond, egészen közel hajol a rácshoz és suttogni kezd.

- A titok  hatalom, Alice. - meleg lehelletét érzem a fülemen. - Egészen addig, amíg tudsz valami olyat, amit más nem, uralkodsz a titok felett. Ha mások kíváncsiak erre a titokra, hatalmad lesz felettük is. Bármilyen nyomorúságosnak tűnik a mostani helyzetem, amíg a titkom megvédem, - tesz egy kézmozdulatot és a lift fele mutat, ahol az orvos nemrég eltűnt - ők vannak kiszolgáltatva nekem. 

*

Felébredtem. Furcsa álom volt. Dana és a titkok. De ez csak egy álom. Nem létezik egyikőjük sem. Illetve... avoxok vannak. Állítólag új időszak kezdőik. És én valószínűnek tartom, hogy ennek csak mi állunk az útjában. Mi, akik az utolsó elégtételnek is ellen mentünk. A kapitóliumiak, akik nem hajlandóak megbűnhődni a tetteikért. Talán annyi belefért volna, hogy végig csináljuk. Persze nem nekünk kellett volna elvinni az egészért a balhét, hiszen mennyi közünk volt az egészhez? Bár ha jobban belegondolok... Azoknak a gyerekeknek, akik az előző viadalokon haltak meg... nekik mi közük volt a Sötétség napjához? Abszolút semmi. Nem is éltünk. Nem volt beleszólásunk. Senkik vagyunk. Abszolút senkik.
Nyomorúságomból nem látok kiutat. Hogy is lenne? Hiszen már megtörtént. Nem forgathatom vissza az időt. Sok embernek sok minden felett van hatalma. Az idő ezekbe nem tartozik bele. Hatalom... Dana pont a hatalomról beszélt. "A titok hatalom." Talán az időt nem tudom visszaforgatni, de előnyömre fordíthatom. Jelenleg ugyanis még van x óránk arra, hogy gondolkozzunk.
Felkelek. A vagon elég szeles. Minden kis résen süvít be a hideg szél. Kiráz a hideg. A felborult alvási szokások miatt és mert a vagonban nincs ablak és félhomály uralkodik, egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy reggel van-e vagy késő délután.
Elveszek egy almát az egyik dobozból. Most döbbenek rá, hogy nem igazán ettem az utóbbi... nem tudom hány napban. A hasam fájdalmasan korog, ahogy a tekintetem az almára helyezem. Beleharapok. Ropog. Édes. Régen ettem ennyire... igazi ételt. A viadalon az ember minőség igénye teljesen eltűnik. Még egy kapitóliumié is. Hiszen mindenki tudja. Minden  egyes ember tudja, hogy kényeskedve nem lehet túlélni. És ott az a fontos. Fontosabb mint az igényeid. Fontosabb mint a jóléted. Fontosabb mint a lelkivilágod. Ott az életed a tét. Ez ésszel fel nem fogható, így inkább csak elfogadod és a gyötrő éhség elnyomja mind azt a gondolat halmazt, ami ilyenkor felhalmozódna egy normális emberben. De a viadal teljesen állatiassá, lélektelenné, automatikussá tesz mindent.
Engem ez benn az arénában elkerült, mivel a depressziótól, a szerelmen át, a teljes letargia, önfeledt öröm, gyötrő fájdalomig, minden érzelem megkísértett és átjárt. Most viszont igazán érzelemmentesnek érzem magam. Ha arra gondolok, hogy Kimet én öltem meg... már nem bánt. Sőt, tekintve, hogy bűnözők vagyunk, és egy vonaton menekülünk valahova, ahol talán nem fognak megölni minket... szívességet tettem neki. Megkíméltem egy életútnyi szenvedéstől. Jessie elment, Jorden elfelejtett. Mindkettő olyan dolog, ami már nem izgat. Nem fáj. Elmúlt.
Azt hiszem életemben először érzem úgy, hogy nem bánthatnak. A lelkem egyszerűen nem érez fájdalmat. Így sérthetetlennek érzem magam. Mintha egy védőburok venne körül, ami hangszigetelt és belül csak azt suttogja egy hang, hogy "ennél már rosszabb nem jöhet". Csak valahogyan mégis mindig eljön az a bizonyos rosszabb és a rettegés nem hagyott alább. Picit talán zavaros és ellentmondásos, de igaz. Legalábbis rám.
A többiekben már nem vagyok biztos. Femina megtörtnek látszik, ahogy Eliot is. Bethi nem. Demon meg olyan talán mint én. Csak bátrabb... vagy nem tudom. Jorden pedig, csöndes és mogorva. Benne nem igazán volt mit összetörni. A viadalban született. Az a tűz, harag és elszántság van benne még mindig, ami ott lobbant fel. Nem érti mi elől menekül és azt sem, hogy mi változott.
Valamit ismét elindítottunk. Nem igazán olyan dolgot, mint az előző "lázadó" nemzedék. Nem a reményt adjuk az embereknek. Nem fog forradalom kitörni. Egyszerűen pár fiatal, akik rosszkor rossz cselekedeteket hagytak végbe menni, így meg kell halniuk. Nem nagy dolog. Csak pár jelentéktelen dolog. Pár jelentéktelen dolog, ami jelenleg az életünkbe kerülhet. 

A harmadik *-*

Sziasztok srácok! Sajnos nem, nem résszel jöttem, de nemrégiben (na jó, azért bevallom régi dolog ez már, bocsi) kaptam egy díjat. Ezúton is szeretném megköszönni Balog Ramóna Magdolnának az ARE - A Rosszak Ellen írójának.

Íme a szabályok: 

• meg kell köszönni a díjat
• el kell olvasni a személynek a blogját, akitől kaptad
• írj 12 dolgot az illető blogjáról
• írj 12 dolgot a saját blogodról
• válaszolj a 12 kérdésre
• tegyél fel 12 kérdést
• kommentelj annak a blogján, akitől kaptad
• cseréljetek linket
• küldd tovább 12 embernek a díjat
• olyan helyre tedd a díjat, ahol jól látható, hogy kitől kaptad

12 információ Ramóna blogjáról:

• már a címben benne van egy helyes kis mozaik szó (ARE)
• a főszereplőnek igen különleges nevet választott: Emiletra
• júliusban volt a blognyitás 
• az írónő igen aktív: hetente kétszer tesz fel új részeket
• a blognak 9 feliratkozója van
• A huszonötödik fejezet a befejező rész 
• ezt december 8-án töltötte fől
• vannak fejezetek, amik több részre vannak osztva
• az írónő eddig két díjat is kapott ezért a blogért
• a fejlécet is maga szerkesztette
• ha jól látom nincs trailerje a blognak (vagy csak én vagyok vaksi)
• a blogon fel van tüntetve az írónő másik blogja is az: Anglia tinédzser nézetből

12 infó a saját blogomról/illetve rólam (bocsi ez nem tudom, hogy szabályos-e, de most ez lesz)

• ez egy éhezők viadala fanfiction
• másfél éve írom, a blog kezdete: 2014. augusztus 28. 
• "írói pályafutásom" 2012. 12. 21-én kezdődött a Lover vagy Haver című fantasztikus bloggal, aminek már a nevéből is látszik, hogy milyen minőségi darab. (Annak amúgy tervezem az átírását és a folytatását, mert igazából szerettem csinálni) 
• eddig a blog a 2. évadnál tart, aminek a végét 2016. június környékére tervezem, mivel a nyáron ismételten Kiegészítő részek várhatóak 
• a főszereplőkről nincsenek feltéve képek, szeretném, ha mindenki úgy képzelné el őket, ahogy akarja (habár sokszor adok szereplő leírást)
• a blognak a kezdetek kezdetén spontán történet áramlata volt: magyarul nem volt megtervezve, hogy fog alakulni a szereplők sorsa, igazából írás közben találtam ki mindent. ( ez szerintem meg is látszik rajta) Mostanra már előre tervezek, így néha nem is az ötletek hiánya, hanem az én magánéletem, vagy a suli, időhiány stb. gátol meg abban, hogy kihozzam az új részeket. Mostanra kb. a 15-20. részig el vannak tervezve az események. De bevallom a történet végét még én sem tudom. Meglátjuk. 
• a blogon mindent saját kezűleg csináltam (design, fejléc, trailer) és bár több design blog is felajánlotta, hogy segít, nem éltem vele (lehet, hogy többek szerint nem a legjobb a blog kinézetileg, de én ezzel is tanulni szeretnék, így azt hiszem a továbbiakban sem fogadok el segítséget)
• terveztem egy másik THG fanficet is, de azt csak akkor tudnám futtatni, ha ezt leállítanám és mivel ez a blog a szívem csücske, így nem vállaltam be, de erősen gondolkozom
• igazából rengeteg tervem van a bloggal kapcsolatban: először is szeretnék majd új fejlécet, új design-t, szereplő jellemzést, illetve előtörténet összegzést (mi az amit tudunk róluk), valamint ilyen kiegészítő részeket, amik afféle "kulissza titokként zajlanak", ami nem lesz beleépítve a történetbe és nincs hatásuk, de érdekesek lehetnek (ilyen pl. Luke és Bianka előtörténete, mert hogy igen, ki van találva, csak nem tudtam beépíteni) 
• Blogtitok: a szereplőim nagy részét a fantáziám szülte és érdekes módon kitaláltam őket és élni kezdtek, saját jellemzőik lettek, és ezeket át tudom néha vetíteni az ismerőseimre. Furcsa, de így van. El kezdem felfedezni bennük azokat a vonásokat és ilyenkor csak nevetek magamba, hogy: "Basszus, ez de Jessie-s..." És nekem ők valódi, érző lelket, és furcsa módon tényleg úgy szeretem őket, mintha a barátaim lennének (remélem ezzel minden író így van és nem csak én kattantam be) 
• Amikor írok egy részt, meghatározom a hosszúságát. A bejegyzés oldalán lévő csúszka (nem tudom, hogy mi a "hivatalos elnevezése" bocsi) méretét figyelem és amikor egy bizonyos szintet elér, csak akkor osztom meg a bejegyzést. Így szabályozom, hogy elég hosszúak legyenek a részek. 
• most próbáltam érdekes dolgokat írogatni ide, amiket nem tudtatok eddig, de természetesen ha valami változás lesz, annak külön bejegyzést gyártok, meg gondolkoztam, hogy majd valamikor akarok egy vlog - közleményt csinálni, amiben én benne lennék és mondanék egy-két dolgot vagy valami bejelentő videó vagy ilyesmi, persze csak ha van rá kereslet (Ez lehet, hogy most nagyképűen hangzott, bocsánat, nem szántam annak) 

Ramóna 12 kérdése:

1. Mit gondolsz a történetről? 

Nos, az alaptörténet be kell valljam az elején igazán tetszett, de így nagyon. Kreatív és új. Több ilyen ötlet kéne a magyar blogvilágba.
2.Mit tudnék javítani azzal kapcsolatban?

De mint mindennek, vannak hibái (saját vélemény, nem feltétlenül tükrözi az általános valóságot). Először is -én személy szerint - utáltam Emit. Nem tudom miért. Ki nem állhatom. Bocsi. 

Másodszor hiányoltam belőle az érzelmi világot. Ha nem szeretsz ilyesmit írni, akkor ajánlom az E/3.-at, bár ott sem igazán kikerülhető. De lehet ez csak az én rögeszmém, mert végülis minden ember, élete minden egyes percében érez valamit. Had tudják meg ezt az olvasók is!
3. Mit gondolsz a fejlécről?

A fejlécekhez nem igazán értek, magam sem vagyok egy nagy fejléc készítő. A tied nekem tetszik. Kicsit túl sok minden van rajta, de nem zavaró. Tök jó, hogy fekete fehér. 

4. Szavaztál már?

Nem szavaztam, úgy látszik erről lekéstem. bocsi.
5. Kellene még menüpont?

Igazából nem igen használtam, az egyetlen, ami számomra hasznosnak bizonyult az a "fejezetek" menüpont volt, úgyhogy szerintem szükségtelen.
6. Mire számítasz, hogy fog folytatódni a történet?

Direkt nem olvastam végig, hogy ezekre a kérdésekre tudjak válaszolni, így szerintem azon a bizonyos találkozón fog valami történni.
7. Vagy hogyan fog véget érni?

Azt nem tudom így kiszámítani, gondolom felpörögnek az események, vérontás, dráma, stb.
8. Számítasz valami meglepetésre/váratlanra?

Hát fordulatok minden jó történetben vannak, így gondolom folyamatos érzelmi dobálózás várható.
9. Ha igen, mire?

Skippelem ezt a kérdést, bocsi.
10. Melyik karakter a kedvenced?

Hát Emin és Tomon kívül nem igazán tudtam megismerni a többi karaktert. Felix olyan titokzatosnak tűnik, így talán ő.
11. Miért?

Skipp.
12. Te így képzeled el a szereplőket? Ha nem, ki más és mennyire? (képekhez viszonyítva)

Az egyetlen ember akiről konkrét elképzelésem volt a kinézetét illetően az Lily. Őt úgy képzeltem el, mint Sally-t a Spooksville-ből.

12 kérdés a saját blogommal kapcsolatban:

Sablon kérdések lesznek, ne haragudjatok.

1. Mi a véleményed a történetről?
2. Neked könnyebbséget okozna, ha tennék fel képeket a szereplőkről, vagy hagyjak mindenkit szabadon szárnyalni?
3. Ki a kedvenc szereplőd?
4. Ki az, akit legkevésbé bírsz?
5. Volt olyan rész, ami különösen tetszett? Ha igen, melyik?
6. És olyan, ami nagyon nem? Vagy érdemes lett volna kihagyni?
7. Folytatni fogod a blog olvasását?
8. Neked tetszett, hogy a főszereplő lelkivilágán van a hangsúly?
9. Ha csak a trailert láttad volna, belekezdenél a blog olvasásában?
10. Ki lenne az a pár, akiket szívesen összehoznál?
11. Nagy egészben, mit gondolsz a blogról és rólam, mint "író padavanról"?
12. Mi lesz szerinted a blog befejezése?

Emberek, akiknek tovább küldöm:

1. Faith Katherine Emerson - Gotham
2. Hope Tommson - Between heaven and hell
3. Raven F. Hatter - Wonderland - Memories

Most se sikerült 12 embernek tovább küldeni. Bocsi. Pofátlanul keveset írok és még pofátlanabbul keveset olvasok. De ez van. Minden esetre ezek azok a blogok, amiknek most bizalmat szentelek, bár némelyiken igencsak kevéske rész van fenn, de mindent bele lányok!