25. rész

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. A fölöttünk magasodó hegyláncokat olvadó hóréteg borítja és  lassú folyamban halad a völgy felé. Mire a barlangunkhoz ér, szinte teljesen elolvad és víz formájában csorog befele.
Ahogy felnézek a több száz négyzetméternyi latyakra, kiráz a hideg. Nincs túl sok időnk, amíg megtelik a barlang.
-Mi a helyzet odafenn? - Nova hangjára Femina összerezzen. Ő is ugyanannyira meg van rökönyödve, mint én.
Femina kérdőn néz rám. Elmondjuk nekik? Kérdezi nagy, kék szemeivel. Enyhén megrázom a fejem.
- Minden oké.- ez csak egy kis kegyes hazugság. Végülis nem számít, hogy tudják-e vagy nem, de ha már nekem jutott a döntés, megkímélem őket. - Elmegyünk és keresünk valamit, amivel kihúzhatunk titeket onnan.
Feminával némán sétálunk a fák között lefelé a hegyről. Úgy gondoltam, hogy a Bőségszarunál találhatunk kötelet.
- Szerinted mennyi idejük lehet odalenn? - kérdezi Femina aggódó hangon.
 - Legfeljebb 24 órájuk. - Bennem is csak akkor tudatosul, hogy ez mennyire kevés idő, amikor kimondom. 24 óra... 1 nap és a barátaim már halottak lesznek.

- Akkor jobb ha sietünk - mondja a fehér hajú lány keserűen és felgyorsítja a lépteit.

Újabb csend következik. Ahogy monotonan haladunk előre újra és újra lejátszódik a fejemben a jelenet, ahogy Jessie végig simít Femina combján. Aztán az elégedett tekintet, amint felnéz rám. Vajon milyen arcot vághattam akkor? Magamat ismerve rögtön lerítt rólam a masszív féltékenység és a fájdalom. Hiába nyugtatom magam, hogy Jessie "bosszúból" csinálta, hogy ez csak egy eszköz volt, hogy fájdalmat okozzon nekem, úgy ahogyan neki is fáj, ha Jorden hozzám ér.
Ez most komoly? Tényleg ezentúl ezt fogjuk csinálni a másikkal, ha bárki mással érintkezik? Túl veszélyes helyzetben vagyunk, ahhoz, hogy a féltékenység felülkerekedjen rajtunk. Jessie amiatt aggódik, hogy az érzelmeim felerősödhetnek Jorden iránt? Nem hibáztathatom. Amit az elmúlt egy hétben műveltem nem arról tanúskodott, hogy ez nem lehetséges. De valahogy mégis kiléptem a depresszióból, szóval igazából mondhatjuk, hogy vége van. 
Persze mondhatjuk, hogy vége van, hogy nem érzek már semmit Jerod iránt és hogy nem fáj mindennap látni, ahogy más ember és semmire nem emlékszik abból, ami köztünk történt... mondhatjuk. De attól még rohadtul nincs így. 
Könnycsepp szalad végig az arcomon. Gyorsan letörlöm és a többit is prbálom visszapislogni. Lopva Femina felé pillantok, hogy vajon észre vette-e. A lány nyugondtan sétál mellettem, belemerülve a gondolataiba. Azt hiszem nem kell aggódjak. 

*

Amióta benn vagyunk az arénában csak néhányszor tudatosult bennem, hogy minden lépésünket figyeli az egész ország. A stessz, a sírás, a kialvatlanság és a félelem többnyire elfelejtetik ezt a tényt velem. Most amikor már szinte nyugodt légkörben sétálunk megfordul a fejemben, hogy mi kötheti le a néző figyelmét? Hiszen valami biztos történik, ha a Játékmesterek még nem intéztek "figyelemfelkeltő" akciókat, vagy Lakodalmakat. Mindenkivel történne valami? Hiszen ágyúdörrenést se hallottunk az elmúlt három napban. Van monjuk egy névtelen halott... Ki van még benn? Ugye mi öten, Elizabeth, Nick, a fekete hajú, ijesztő srác, akinek azóta se jutott eszembe a neve és visszatekintve nem emlékszem, hogy bárki megnézte volna, hogy Logen végül halott vagy csak kómába esett... Tehát ők négyen és mi öten. Mi épségben vagyunk, tehát valaki ebből a négy emberből halott. Akkor viszont rajtunk kívül ketten kószálnak csak az arénában. Mi a fenét csinálhatnak, amit a nézők nem unták meg? 
Időközben visszaértünk a Bőségszaru aranyszínű épületéhez. Erdő sűrűje veszi körbe szorosan, de jóval lent a völgy mélyében helyezkedik el.
- Csak én emlékszem úgy, hogy ez itt sík terület volt? - fordulok Femina felé, aki buzgón turkál az egyik dobozban. 

- Öhm... nem tudom. Igen, azt hiszem tényleg az volt - mondja a lány, bár nem túl biztos benne szerintem. Folytatom a dobozok átkutatását. Harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, de kötélnek semmi nyoma. 

-Lia, te remegsz - állapítja meg Femina hatalmas, meglepődött szemekkel. 

- Már több napja, állandóan. - mondom neki, mintha ez természetes lenne. Nem akarom, hogy aggódjon bárki az érzelmi állapotom miatt. Nem tudom, hogy a valamj nincs rendben. Néha elfog az érzés, hogy lefeküdjek a földre és magzatpózba húzzam össze magam. De nem tehetem természetesen. Se magam miatt, se a többiek miatt. Akik fontosak számomra vagy a televízió előtt izgulnak értem, vagy itt vannak velem együtt az arénában. Miattuk nem omolhatok össze  . Pedig félek. Nagyon. Jobban, mint eddig bármitől életemben. Mindig azt hittem, hogy nem félek a haláltól és ha majd eljön bele tudok nyugodni, hogy itt a vég. Hatalmasat tévedtem. Most, hogy harcolnom kell az életben maradásért, rettegni kezdtem. Elveszem mástól, hogy nekem legyen. 

- Nincs. - mondja végül a fehérhajú. Megint annyira elmerültem a gondolataimban, hogy egy ideje már nem is kerestem a kötelet. Gyorsan végigfutom a szememmel, hogy esetleg nem siklottam-e át rajta, de nem jutok ém sem eredményre. 

- Akkor most mi lesz? - kérdezem egy kicsit a kelleténél talán kétségbe esettebben. 

- Folytatjuk, mint a végső négyes. Te, én és a két másik. - a mondatai mintha rendesen gyomorszájon vágtak volna. 

- Ezt nem mondod komolyan... - kezdem hitetlenkedve. Nem hiszem el, hogy Femina ott hagyná őket...  - Nem hagyhatjuk megfullasni őket abban a rohadt barlangban. - a végére olyan ideges lettem, hogy szinte rákiabáltam a lányra. 

- Ébredj már fel! - eddig még sosem láttam Feminát ennyire határozottnak, de főképp nem idegesnek. Pedig most a szemei mintha szikrát szórtak volna. - Lia, nem menthetsz meg mindenkit. Én is megkedveltem őket, de nem tehetünk értük semmit. 

- Nem tehetünk vagy csak nem akarunk? - lassan a sírás környékez. Soha nem voltam erős idegzetű. 

- Figyelj! Túl akarod élni? Légy könyörtelen. - ökölbe szorul a kezem. Nagyon közel vagyok ahhoz, hogy lekeverjek egy olyan a lánynak, hogy elájul. Erősebb, magasabb és nehezebb vagyok nála. Ezt ő is tudja. 

Válaszra nyitom a szám, de ekkor ágyúlövés hasít a levegőbe. Minden izmom hirtelen megfeszül. Valaki meghalt. És rajtunk kívül bárki lehet az. 

- 24 óra. Ezt még végig kell csinálnunk. És ha nem sikerül, akkor úgyis megfulladnak. - nyújtom alkura a kezem. A lány nézi egy darabig a kezem, mérlegeli az esélyjeit, majd megfogja a kezem és megrázza, ezzel beleegyezve. 

- Rendben. És most? Itt nincs semmi, amivel ki tudnánk húzni őket. - gondolkozik hangosan. 

- Talán visszamehetnénk... - időközben félszürlület lett úrrá. Itt természet ellenesen gyorsan besötétedik. Egy negyen óra és nem is tudom már kivenni a lány alakját. - de úgy látszik, már csak hajnalban. 

- Keresek valami kaját, te addig raksz tüzet? - kérdezi Femina, de nem várja meg a válaszom, elsétál a Bőségszaru felé. 

Viszonylag gyorsan meg vagyok a tűzzel. Egész nagy a lángja, mire Femina visszaér két konzerv féleséggel és egy zacskó aszalt gyümölccsel. Késsel felfeszítem a konzerv tetejét és abból kanalat hajtogatva kezdem enni a doboz tartalmát. Talán valamilyen tészta féle lehet, nem behatárolható szósszal leöntve. Nem olyan rossz, bár fel lehetne dobni egy kis fűszerrel. Na szép. Még ha a Kapítóliumban különcnek is számítottam, mégiscsak látszik, hogy odavalósi vagyok. 

Miután végeztünk a konzervvel, kinyitjuk az aszalt gyümölcsöt. Nem igazán szeretem, de most kifejezetten jólesik az édeskés íze. 

Megszólal Panem himnusza és megjelenik a címer az égbolton. Mivel már csak nyolcan vagyunk, az összes halott azcképét kivetítik. Szép sorban mindenkiét. Stewe. Annabell. Kim. William. Nick. És sorban a többiek. Az utolsó arckép is felkerült az égre, de ez az egy darabokra akarta szaggatni a lelkem. A kivasalt fekete haj, méltóság teljes, magabiztos tekintet. Szépen elrendezett, vasalt ruha. 12. körzet : "Nova".