26. rész

Elsötétült az égbolt, de a szemem előtt még mindig ott lebegtek az előbb látottak. Ez nem lehet igaz. Csak egy rossz álom. Nem halt meg. Nem halt meg. Csak képzelődtem. Csak álmodok. Nem igaz. Ez nem a valóság. Nem. Nem. Nem. Nem! Az ajkaim remegtem, egyre gyorsabban és gyorsabban kapkodtam a levegőt. Ez nem történhet meg. Nem veszíthetem el. Nem. Nem. Nem. A rohadt életbe! Basszus. Miért ilyen szar minden? Miért kellett meghalnia? Nem. Nem. Nem! Emlék képek játszódtak le a fejemben. A megismerkedésünk. Felhős nap volt. Ha erősen koncentrálok mindig érzem az esőszagot. Talán öt vagy hat éve történt. Szokásomhoz híven a botanikus kertben voltam. Csak feküdtem a füvön és zenét hallgattam. Amikor hirtelen eleredt az eső beszaladtam az egyik üvegházba, ahol -mint utólag megtudtam-  gyógynövényeket termesztettek. Ott ült ez a fekete hajú lány, akit már korábban is láttam, de még soha nem beszéltem vele. Tudtam róla, hogy a kertigazgató lánya. A lány rám emelte izgatottságtól sugárzó kék szemeit. Az egész megjelenése már akkor is magabiztosságot árasztott. Attól kezdve rendszeresen összefutottam vele, mindig a gyógynövényeknél ücsörgött, sorra vette őket és addig tanulmányozott egy-egy darabot, amíg meg nem tudott róla mindent. 

- Nem, nem, nem - ismételgetem magam elé suttogva. Femina megérinti a vállam hideg kezeivel. - Nem! Nem halt meg! - üvöltök rá a lányra. Nem érdekel semmi. Se Femina, se ez az egész rohadt játék. Novát nem fogják tőlem elvenni. - Mi értelme ennek? Mire jó ez? - üvöltöm az ég felé. 

- Shhh! Nyugodj meg! - próbál csitítani fehér hajú társam. 

- Nem vehetik el tőlem. - fejemet belefúrom Femina nyakába. El akarok bújni. Nem akarok itt lenni. - Haza akarok menni. Ez csak egy rossz álom lehet. - motyogom. Nem jönnek könnyek a szememből, pedig nem tartom vissza őket. Nem tudok sírni. - Nem bírom tovább,érted? - nézek fel. 

- Ki kell tartanod. Nova kedvéért. - mondja a sablonos, biztató szövegét Femina. Egy pillanatig jobban érzem magam és úgy érzem folytatom, aztán újra elönt a düh és a remegés. Agyamat elborítják a pesszimista gondolatok, amiknek most utat engedek. Ki akarom adni magamból. 

- De Nova rohadtul meghalt! - kiabálok újra. - Nincs többé olyan, hogy az ő kedvéért. - az egész mellkasomat fájdalom járja át. Fáj a lelkem. Fizikai fájdalomra van szükségem. Belemarok a karomba, de nem használ. Ez nem fáj eléggé. A zaklatottságtól felgyülemlett adrenalin miatt az első kezembe eső tárgyat - ez esetben egy nagy kő darabot - erőből nekihajítom az egyik fának. Ezt addig ismételgetem, amíg Femina lefogja a kezem. - Hagyj! - üvöltök és kétségbeesetten próbálok kiszabadítani Femina szorításából. Végül kimerülten rogyok le a földre. - Hagyj békén! - mondom elhaló hangon. - Nem kell a segítséged. Egyedül is boldogulok. - Femina közben próbál csitítani, de szavai nem érnek el hozzám. - Hagyj már békén, nem érted? - üvöltök újra. Lassan elmúlik a hisztériás állapot és újra tisztábban kezdem látni a dolgokat. Amikor elveszem az arcom elől a kezem azonban Femina a földön fekszik, a fején pedig vérző seb látható. - Basszus! - hőkölök hátra. Én... én nem akartam bántani. Basszus! -Sajnálom - mondom elcsukló hangon, és közben egyre hátrálok. Femina felkel a földről és felém indul.
- Jól vagyok, nyugi. - tesz felém még egy lépést, a hátammal neki ütközök egy fának. Femina felém nyúl és megpróbál megérinteni. Érzem, hogy újra erőt vesz rajtam a düh és a kétségbe esés. Nem akarom újra bántani.
- Ne érj hozzám! - üvöltöm és kikerülve a fát futva indulok a sötétségbe. Egész testemben remegek és szinte minden ötödik lépés után a földön találom magam. Ahogy lenézek a kezemre látom, hogy csupa horzsolás, kék-zöld folt, valamint több körömnyom és karmolás látszik rajta. Tovább próbálom marni a sebeket hátha eléggé fáj. Nem használ. A mellkasomon ott van az íjam, amit még a barlangban fűztem magamra, hogy vész esetén legyen nálam fegyver. A húr belevájja magát a hasamba és a melleim közé. Fáj, de még ez sem eléggé.

*

Reggel egy fa alatt ébredek, mindenem fáj. Az arcomra rászáradt a vér. A kezem ki seb látszik a különféle sérülésekből. Szinte nincs olyan része a testemnek, amiben ne tettem volna kárt. 

Reményt vesztve indulok valamerre. Nem tudom mit csináljak, nem tudom kiben bízhatok, nem tudom kire számíthatok, hogy van-e még valakim. Nova volt az egyetlen az ember, akiről tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Ez kölcsönös volt. Persze bíztam Jerodban is valamennyire... De a Novával való barátságom sokkal erősebb kötelék volt, mint az a kapcsolat, ami Jeroddal volt köztünk. Jessie. Talán ő az egyetlen, aki még van nekem, de még biztos haragszik rám. Arról nem is beszélve, hogy nem sikerült kötelet szerezni, tehát a közeljövőben az ő arcképét is az égen fogom látni. 

Talán Feminának igaza volt. Úgy kell tovább folytatnunk a küzdelmet, mint a végső négyes. Talán jobb is, hogy meghaltak és nem a végén, - amikor már csak öten maradtunk - kell egymás ellen fordulnunk. Talán mégsem annyira kegyetlen velem az élet, mint gondoltam. 

Időközben azt hittem teljesen el vagyok tévedve, nem is igazán figyeltem merre megyek. Össze kell szednem magam és folytatni a harcot. Lelkiismeret nélkül. Én fogom megnyerni az Éhezők Viadalát! 

Volt nálam az íjamon kívül egy kisebb hátizsák, amibe némi élelmet raktunk, mielőtt kimásztunk volna a barlangból, de ez a tegnapi nap folyamán elfogyott. Így csak az üres műanyag palack maradt a tarisznyában. Víz és élelem kell. Leszedem magamról az íjat, kiveszek a tegezből egy nyilat, felhúzom és így haladok tovább. 

A fákat, bokrokat kémlelem. Talán egy fél órája vadászhatok, amikor az első madarat el sikerül ejtenem. Elég sok rajta a hús, így úgy ítélem elég lesz ennyi mára. Megkopasztom és kistűzön megsütöm. A felét megeszem, a másik felét pedig a tarisznyába rakom estére. Néhány fával arrébb találok egy áfonya bokrot, egy kicsit messzebb pedig csipke bogyót. Megtöltöm a táskát az érett termésekkel. 

A régi sulimban mindig csúfoltak, amiért annyi időt töltök a botanikus kertben. Próbáltam nem törődni vele, de sajnos mindig olyan típus voltam, aki sokat ad mások véleményére és azon gondolkozik, hogy most mi jár éppen a másik fejében. De szerencsémre a növények iránti rajongásomtól nem tudtam eltéríteni rosszakaróim. Ennek az arénában nagy hasznát veszem, mivel könnyedén meg tudom különböztetni a mérgezőt az ehetőtől. Ilyen alapon Cinthya Finch az első pár napban meghalt volna... Cinthya a kapitóliumi giccs megtestesítője. Sajnos egy osztályba kényszerültem vele. Ő volt annak a csoportnak is a vezetője akik előszeretettel sértegettek és gúnyoltak. Cinthya mindenkit lenézett mondjuk, de valamiért velem különösen éreztette a felsőbb rendűségét. Persze tudtam, hogy semmivel sem ér többet, mint én, de akkor is sikerült elérnie, hogy az osztályból ne legyenek barátaim. Nova és Will a másik osztályba jártak sajnos. 

Ha Nováékkal voltam Cinthya nem mert leszólni, mert tudta, hogy Novát nem olyan fából faragták, aki szó nélkül tűri, hogy sértegessék a barátait. 

Erre a gondolatra könny szökik a szemembe. Az ajkamba harapok, ami annyira ki van száradva, hogy szinte azonnal vérezni kezd. 

Lassan esteledik. Kezesek magamnak egy terebélyes lombkoronájú fát és felmászok rá. Egy ág elágazásban sikerül viszonylag kényelmesen elhelyezkednem. Nyugtalan álomba merülök Egy visszatérő álmot látok aznap éjjel. Egy szobában vagyok, de nem testileg vagyok ott csak, mint egy zaklatott lélek, egy szellem. A szoba szürke tapétája helyenként lejött, máshol a fal be van ázva. Egy kisebb ablak jelenti az egyetlen fényforrást, de a szobában mégsem uralkodik félhomály. Az ablakon megtépázott csipkefüggönyök lógnak. Az egyik sarokban látok még egy kis, fa asztalt. Rajta ugyancsak szakadt csipketerítő, és egy váza, amit egykoron színes minták díszíthettek, de ezek az idő múlásával elhalványodtak, kikoptak. A porcelán vázában száraz virágok. Némelyik már le is hullajtotta a szirmait és csak a fakózöld szára látszik ki az edényből. Megfordulok. A szoba másik felében egy kopott fa ajtót látok. Közelebb menve a bejárathoz látom, hogy hiányzik a kilincs és az ajtófélfába egy szót véstek. Nem tiszta, igényes munka ez. A betűk szabálytalansága fájdalmat, ijedséget áraszt. Egy jelenetet látok lepörögni a szemem előtt. Egy kezet, ami az ajtó felé nyúl és körömmel vési bele a szót a kemény fába. A körmei felszakadnak, bevéreznek. Összeszorítom a szemem, el akarom tüntetni a borzalmas képeket. Hirtelen a kezek eltűnnek és újra a szóra meredek. "tükrök" Ez van a fába vésve. Óvatosan a kulcslyukhoz hajolok, de amikor be akarok nézni rajta egy másik szempárba ütközök. Egy dühös kék tekintet néz rám vissza.
Kipattannak a szemeim. Rémületemben majdnem leestem a fáról. A fényviszonyokból ítélve épp hajnalodik. Óvatosan lemászom és egyenesen az orrom után indulok. Út közben falatozok az áfonyából. Jó édes és dús nedve oltja a szomjam. Elmerengek az ijesztő álmon. A szobában egyszer már jártam, de eddig nem voltak ott a körömnyomok az ajtón. Félelmetes volt az a szem. A színe hasonlított Nova szemszínére, de ő sosem nézett ennyire dühösen, elégedetlenül. Nem számít, örülök, hogy ez csak egy álom volt és nem kell visszamennem remélhetőleg. 
A táj, amerre megyek nagyon ismerős: ez a hegy lába. Vagyis hamarosan ott leszek a barlangnál. Pedig már azt hittem, hogy pont az ellenkező irányba mentem... Bár Nova halálának az éjszakája teljesen homályos. Fogalmam sincs hogy kötöttem ki ott, ahol ébredtem, vagy hogy miért vagyok tele zúzódásokkal. Arra még emlékszem, hogy a kezem szétmartam, de a lábamon hosszú vágás nyomok vannak és a combomon nem egy kék-zöld folt. A nyakamon meglátszott az íj húrjának a nyoma, pedig alapból oda nem vág be, valamint a nyakamon van még két karmolás, vagy vágás, amiket szintén nem tudok hova tenni az emlékeim között.
A barlang bejáratához érve észreveszek valami rendkívülit. Egy kötél van belógatva a barlang szájába, ami mostanra megtelt vízzel. Hát ezért nem hallottam több ágyúdörrentést. Kijutottak.