- Mintha valaha is érdekelt volna, hogy mit csinálok! - morogja Bianka az orra alatt, de ezt a nő a másik szobából már nem hallhatja. Bianka visszasiet a szobájába, elővesz az ágya alól egy hátizsákot, találomra beledobál pár holmit, egy fémdobozt, a mobilját és egy kulcsot. Kimegy a konyhába, ott összeszed némi ételt, majd visszamegy a szobába, megfogja a kávéját és kisétál a lakásból.
A lány arcát megcsapja a hűs szellő. Több mint egy hete ki sem dugta az orrát a szobából, így igazán üdítően hatnak rá a nap arany napsugarai. Mrs. Glasgow háza a modern városrészben helyezkedik el. Egy egyszintes ház, három szobával, egy konyhával, fürdőszobával, dolgozó szobával és egy kiskerttel. Nem tartozott a legjobbak közé, de korántsem volt ez olyan rossz. Átlagos volt. Mrs. Glasgow sosem beszélt a munkájáról a lányai előtt. Nem szeretett, nem akart vagy nem szabadott neki, azt nem igen tudták.
Bianka miközben végigtrappol egy macskaköves sikátoron visszagondol az Aratás napjára. A húga elájult. Ez eddig rendben van, de a Békeőrök szó nélkül elfogadták, hogy ő Lia Moor. A minimum annyi lett volna, hogy ellenőrzik a személyazonosságát, pont az ilyen tévedések elkerülése végett. Itt valami nem stimmel.
A lány az elhagyatott városrészbe ért. Itt már nem lehetett családi házakat látni, de még nem is azok a modern tömbházak magasodtak, amik pár utcával arrébb. Ezeket az omladozó kőházakat évek óta nem lakta senki. Senki, kivéve egy embert. Bianka lakása pár háztömbbel feljebb helyezkedett el. Talán pár hónapja járhatott ott, amikor összebalhézott az anyjával. Nem ment oda csak ha egyedül akar lenni, mostanáig. Anyja nemtörődése olyan szinten fájt neki, hogy abban a pillanatban úgy érezte, soha többé nem akarja látni a nőt.
Felér a lakásba, ami a földszinten helyezkedik el. A kopott kék ajtóba helyezi a magával hozott kulcsot, a zár kattan egyet, majd az ajtó engedelmesen kinyílik. Ezt szereti a lány ebben a lakásban... Olyan régimódi. Bianka sosem igényelte az újításokat, a modern vagy high-tech cuccokat.
Belépve egy kis konyha nyílik rögtön az folyosó szerű előszobából, jobbra egy kis hálószoba, a konyha mellett közvetlen egy csigalépcső vezet fel a második szintre. Felérve egy újabb folyosót láthatunk, jobbra nyílik egy nagyobb nappali, melynek az egyik falán hatalmas ablakok engedik be a fényt. A szoba tipikus kapitóliumi stílusban van berendezve, a ház többi részével ellentétben. A nappali világos, modern, konzervatív bútorokkal berendezve. Ezzel szemben egy kis fürdőszoba kap helyet, mellette pedig egy vécé. A folyosó végén egy ablak nyújt kilátást a szomszédos háztömb egyik szürke oldalára.
Bianka ledől a hálószobában a franciaágyra.
- Fogalmam sincs, hogy segíthetnék... - suttogja a falaknak reménytelenül. - de nem hagyom, hogy bajod essen. Ígérem. - Azzal a lány mély álomba merült.
Álmában egy palotában járt. Vörös padlószőnyeg, aranyszínnel szegélyezett ajtók... Ez csak az elnöki palota lehet. Mrs. Glasgow közeli ismeretségben állt a volt elnökkel és családjával, így Bianka gyakran töltötte ott a karácsonyokat, a húsvétokat, vagy éppen csak délutánok, amikor az anyja késő estig dolgozott.
Ünnepségeken gyakran összefutott Bajnokokkal. Az álomban Beete jelent meg. Az egyik szobában ült és gondosan tanulmányozott egy golyós tollat.
- Üdv Beete! - köszön illedelmesen a lány. A férfi felnéz egy pillanatra és amint meglátja a lányt a szeme felcsillan.
- Kedvesem, - mosolyodik el barátságosan. Mosolya őszinte, ami a Kapitóliumban igazán ritka. - már vártam, hogy gyere. - Biankát egy kicsit meglepte a kijelentés, hiszen ő sem tudta, hogy idefog jönni.
- Nos, igen. A húgomról lenne szó. - kezd bele a lány. Egy része kínosnak találta, hogy pont egy olyan embertől kér segítséget, akinél lenne miért haragudni. Csak remélni tudta, hogy a férfi segíteni fog neki.
- Nehéz eset, drágám. - mondja elgondolkodva Beete és leveszi a szemüvegét, majd gondosan behajtja a szárát és leteszi az előtte levő asztalra. - a húgod rendkívüli kiválasztott, így a megoldásnak is rendkívülinek kell lennie. - izgatott fény csillan a férfi fekete szemében.
- Nem értem. - vallja be Bianka. Beleharap alsó ajkába, hogy némiképp leplezze zavarát.
- Majd megérted. - mondja nyugodtan a férfi. - Kérdezz bátran. - Hirtelen az egész világ elkezd forogni, a bútorok darabokra törnek, Bianka és Beete pedig összezúzva esnek a falra, majd a plafonra, majd újra a falra le. Egy kétségbeesett sikoly hagyta el még a lány torkát, majd...
Felébredt. Ugyan az álom részletei elég zavarosak voltak számára, de pontosan tudta, hogy mit kell tegyen azért, hogy megfejtse. A megoldás kulcsa Beete fejében van.
A hátizsákkal a hátán indult Bianka a pályaudvarra. A háborúnak vége, így Panem bármely lakosa igénybe veheti a vonatokat. Felszállt az egyik vonatra a 12 közül. Minden vonat a körzetek egyikébe szállított ételt, italt, gyógyszereket és utasokat. Annak a vonatnak az oldalára, amivel Bianka készült utazni, piros festékkel a 13-as számot festették. Az út hossza majdnem 36 óra, így a lánynak sok mindenre lesz ideje. Többek között átgondolni, hol is van Beete és ha megtalálta, mit akar neki mondani. Az álmon gondolkodik, miközben zavartan tanulmányozza a vonat falát. Ezek nem azok a puccos, luxusvonatok, amikkel a kiválasztottakat szállították. Ezek lepukkant teherszállító szerelvények, piszkos vasfalakkal, koszos fapadlókkal. Biankán kívül még két ember utazott a vonaton. Egy idősödő nő, akinek visszafogott öltözete ellenére kékes színben pompázott a bőre és nyakán lefelé egy kígyó tetoválás húzódott. Haja göndör tincsekben omlott a vállára és sötétkék színű, göndör tincsei jócskán lenőttek. A nő meredten bámult előre üveges tekintettel. Még az erős smink alól is kilátszott a bal szeménél a monokli. A homlokán hosszú vágás húzódott végig, az álla le volt nyúzva, az ajkai felrepedve, kirágva.
A másik illető arcát Bianka nem láthatta, ugyanis nagy, fekete kapucnija alól az orra sem látszott ki. Az idegen farmert és kopott sport cipőt viselt. Kezeiben szórakozottan forgatott egy tollat, amin időnként megcsillant a fény, ami fal aljánál levő réseken szűrődött be. A kapucnis ölében egy füzetet tartott, ami félig tele volt írva, karcolva, vésve. Hirtelen megfogta kezében a tollat, majd ideges kézmozdulatokkal körmölni kezdett. Bianka érdeklődve figyelte. Kíváncsi volt, mit írhat ilyen nagy hévvel. A lány belefeledkezett a fiú tanulmányozásába. Az felvetette smaragd zöld tekintetét és egyenesen Biankáéba fúrta. Ezt a szempárt nem könnyű elfelejteni.
- Luke? - Bianka megdöbbenten nézett farkas szemet a fiúval. Megannyi rossz emlék pörgött le a szeme előtt. Amikor utoljára találkoztak azt kívánta, hogy soha többé még csak hasonló emberrel se hozza össze az ég, és erre tessék. Az út hátralevő 20-24 óráját a leggyűlöltebb személlyel kell együtt töltenie, akit csak el tudott képzelni. A fiú levette fejéről a kapucnit, megmutatva szőkésbarna, állig érő rasztahaját. Végigmérte a lányt, majd széles vigyorra húzta száját.
- Helló - köszönt mézes hangon. - Azt hittem nem foglak többet látni. Ez csak a sors keze lehet. - fojtatja. A fiú idegesítően artikulál. Bianka próbálja állni a tekintetét, de ez kevéssé sikerül neki. Ide-oda cikázik, majd egy időre visszatér és megállapodik Lukon.
- Igen, a balsorsé - keserű ízt érez a szájában a lány. Újból elrántja a tekintetét. A földet kezdi tanulmányozni, majd Luke jegyzetfüzetére pillant. A néhány perccel előbbi kíváncsisága szertefoszlott, undor váltja fel.
- Jajj, ne légy ilyen elhamarkodott - Luke vigyorában van valami, amit ha az ember elsőre látja, szexi és misztikus lehet, de ha már ismeri visszarettentő hatást kelt. Biankát idegességgel töltötte el az, hogy egy légtérben kell lennie vele. Persze a világért sem vallótta volna be magának, hogy valójában rettegett a fiútól. - Megváltoztam. - amikor Bianka füléig eljutottak a szavak, a lány halk nevetést hallatott.
- Te? - hitetlenkedve méregette a fiút. A srác nekidőlve ült a vonat falának. Lábait behajlítva felhúzta, kézfejei a térdén pihentek. Bianka tekintete a bal kézfején lévő hegre vándorolt. "B&L". Ha valaki csak ránéz, nem biztos, hogy ki tudja olvasni, mert az idő múlásával jócskán fakult, de Bianka tudja, hogy az van odaírva, hiszen neki is van, csak neki a jobb kézfején. Újabb rossz emlék. - Te nem változol. - motyogja. A legkevésbé tudta elképzelni Lukról, hogy önmagán bármi féle változást gyakoroljon. Ő másokat szeret magához igazítani és irányítani. De ezeket mind szépen tálalva. Hogy az alany azt higyje, hogy ez az ő javát szolgálja, és hogy ez neki jó. És egy darabig jó is, de aztán persze nem tud teljesen azonosulni a szereppel, amit a vezetője - ez esetben Luke - kiszabott rá. Itt kezdődnek a problémák és onnantól már mint egy hullámvasút, ha egyszer valami tetőpontjára hágott, onnan már csak lefelé visz az út.
- Az a Luke, akit te simertél, nem létezik többé. - a srác közelebb húzódik Biankához. A lány próbál nem rémült képet vágni, de a fejében megszólal az a bizonyos riasztó, aminek hatására legszívesebben kiugrana most azonnal a vonatból.
- Luke - Bianka próbál magabiztos és tekintély parancsoló lenni, de hiába erőlködik, a hangja remeg. - Maradj ott, ne gyere közelebb! - Már csak pár lépés választja el a két fiatalt. Luke smaragd szemeivel mélyen Biankáéba néz. A lány ebben a pillanatban úgy érzi, teljesen kiszolgáltatott. Bármit csinál, a fiú bele lát a lekébe.
- Te félsz tőlem. - állapítja meg végül és elkapja tekintetét. A földet kezdi pásztázni. - Bianka, - a hangja kifejezetten megbánóan cseng. - én tényleg változtam. Mióta elmentél...
- Elmentem? Ezt te így nevezed? - a lányt a sírás kerülgeti. Miért pont ő? A múltja egyik olyan karaktere, amit örökre el akart felejteni. Bárki mással olyan szívesen összefutott volna... Miért pont azt az embert kell idehozni, akit a feledés homályába akrt dobni, bár legbelül érezte, hogy ez talán sosem lesz lehetséges. A heg a kezén, a rémálmok éjszaka, a sose múló belső sebek...
- Nevezd, ahogy akarod. Amióta nem vagy velem... én más ember lettem.
- Igazán örülök, hogy megváltoztattam az életed, Lucas. - a lány félelme és tartózkodása a fiú irányában mind elszállt és a helyét düh vette át, ami eltompította a gátlásokat és hagyta szabadon kimondani azt, amit a félelem mindig megakadályozott. - Csak tudod én azóta rettegek, hogy még egyszer találkozok egy hasonló emberrel, mint te. Én... - Bianka szemében megjelennek az első könnycseppek, próbálja visszafogni őket, de egyszerűen nem sikerül.A félelem újra erőt vett rajta és hideg rázta a lány testét. - én utállak! - kiabálja végül, amire a ké hajú nő is felkapja a fejét, aki eddig próbálta kizárni a mellette zajló eseményeket. - Utállak, érted? Szívből és őszintén. - a mondat végére teljesen eltörött a mécses és Bianka arcát a tenyerébe temetve, utat engedett a sós könnyeknek. Egy érintés érez a vállánál, minek hatására összerezzen. Felkapja a fejét és megint a smaragd szempárba ütközik tekintete. - Ne érj hozzám! - sikítja félelemtől elhomályosult elmével. - Nem akarom, hogy hozzám érj többé. Nem akarom, hogy bánts többé - Bianka magzat pózba kuporodik. Ki akarja zárni a külvilágot. Valahol máshol akar lenni ebben a pillanatban, valami békés, megnyugtató helyen. De sajnos neki nem adatott meg, hogy olyan szinten el tudjon merülni a fantázia világban, mint a húga.
Luke hátratántorodott az ijedt lány láttán és visszahúzódott a vagon egyik sarkába és tovább irkált a füzet tömbébe. Egy-egy részen percekig mélázott és csak satírozott, vagy gyengéd vonalakat húzgált, míg máshol erőszakosan véste bele szegény tollat. A sok husza vonal végül összeállt a szemnek és egy lány rajzolódott ki. húzott szemeit, sötét, kócos haját, pisze orrát és kerek arcformáját a fiú tökéletesen vetette a papírra. A rajz köré szavakat írt. "Szex, kély, vágy, düh, dominancia" Majd egy agresszív mozdulattal egy nagy X-et rajzolt, ezzel áthúzva a gyönyörű nőt a papíron. A fiú zaklatottan lapozgatni kezdte a füzetet. Szebbnél szebb nőket ábrázoló rajzokkal volt tele, de mind át volt húzva. Megállt egy rajznál, ami egy nagy, mandula szemű, vöröshajú, keskeny arcú lányt ábrázolt. A lány tekintetéből sütött a boldogság és az életerő. Köré ezek a szavak iródtak: "örlődés, fájdalom, vágy, távoli" A képen levő lány nem is hasonlított a vonat padlóján fekvő, összetört lányra. Pedig ugyanaz volt a kettő, és mégis egymás ellentéteivé váltak. A fiú végig simított a határozott vonalon, amivel a lány képe át lett húzva. Majd kezébe vette a tollat és még két szót odabigyesztette a többi közé: "megbánás, remény".
A lány arcát megcsapja a hűs szellő. Több mint egy hete ki sem dugta az orrát a szobából, így igazán üdítően hatnak rá a nap arany napsugarai. Mrs. Glasgow háza a modern városrészben helyezkedik el. Egy egyszintes ház, három szobával, egy konyhával, fürdőszobával, dolgozó szobával és egy kiskerttel. Nem tartozott a legjobbak közé, de korántsem volt ez olyan rossz. Átlagos volt. Mrs. Glasgow sosem beszélt a munkájáról a lányai előtt. Nem szeretett, nem akart vagy nem szabadott neki, azt nem igen tudták.
Bianka miközben végigtrappol egy macskaköves sikátoron visszagondol az Aratás napjára. A húga elájult. Ez eddig rendben van, de a Békeőrök szó nélkül elfogadták, hogy ő Lia Moor. A minimum annyi lett volna, hogy ellenőrzik a személyazonosságát, pont az ilyen tévedések elkerülése végett. Itt valami nem stimmel.
A lány az elhagyatott városrészbe ért. Itt már nem lehetett családi házakat látni, de még nem is azok a modern tömbházak magasodtak, amik pár utcával arrébb. Ezeket az omladozó kőházakat évek óta nem lakta senki. Senki, kivéve egy embert. Bianka lakása pár háztömbbel feljebb helyezkedett el. Talán pár hónapja járhatott ott, amikor összebalhézott az anyjával. Nem ment oda csak ha egyedül akar lenni, mostanáig. Anyja nemtörődése olyan szinten fájt neki, hogy abban a pillanatban úgy érezte, soha többé nem akarja látni a nőt.
Felér a lakásba, ami a földszinten helyezkedik el. A kopott kék ajtóba helyezi a magával hozott kulcsot, a zár kattan egyet, majd az ajtó engedelmesen kinyílik. Ezt szereti a lány ebben a lakásban... Olyan régimódi. Bianka sosem igényelte az újításokat, a modern vagy high-tech cuccokat.
Belépve egy kis konyha nyílik rögtön az folyosó szerű előszobából, jobbra egy kis hálószoba, a konyha mellett közvetlen egy csigalépcső vezet fel a második szintre. Felérve egy újabb folyosót láthatunk, jobbra nyílik egy nagyobb nappali, melynek az egyik falán hatalmas ablakok engedik be a fényt. A szoba tipikus kapitóliumi stílusban van berendezve, a ház többi részével ellentétben. A nappali világos, modern, konzervatív bútorokkal berendezve. Ezzel szemben egy kis fürdőszoba kap helyet, mellette pedig egy vécé. A folyosó végén egy ablak nyújt kilátást a szomszédos háztömb egyik szürke oldalára.
Bianka ledől a hálószobában a franciaágyra.
- Fogalmam sincs, hogy segíthetnék... - suttogja a falaknak reménytelenül. - de nem hagyom, hogy bajod essen. Ígérem. - Azzal a lány mély álomba merült.
Álmában egy palotában járt. Vörös padlószőnyeg, aranyszínnel szegélyezett ajtók... Ez csak az elnöki palota lehet. Mrs. Glasgow közeli ismeretségben állt a volt elnökkel és családjával, így Bianka gyakran töltötte ott a karácsonyokat, a húsvétokat, vagy éppen csak délutánok, amikor az anyja késő estig dolgozott.
Ünnepségeken gyakran összefutott Bajnokokkal. Az álomban Beete jelent meg. Az egyik szobában ült és gondosan tanulmányozott egy golyós tollat.
- Üdv Beete! - köszön illedelmesen a lány. A férfi felnéz egy pillanatra és amint meglátja a lányt a szeme felcsillan.
- Kedvesem, - mosolyodik el barátságosan. Mosolya őszinte, ami a Kapitóliumban igazán ritka. - már vártam, hogy gyere. - Biankát egy kicsit meglepte a kijelentés, hiszen ő sem tudta, hogy idefog jönni.
- Nos, igen. A húgomról lenne szó. - kezd bele a lány. Egy része kínosnak találta, hogy pont egy olyan embertől kér segítséget, akinél lenne miért haragudni. Csak remélni tudta, hogy a férfi segíteni fog neki.
- Nehéz eset, drágám. - mondja elgondolkodva Beete és leveszi a szemüvegét, majd gondosan behajtja a szárát és leteszi az előtte levő asztalra. - a húgod rendkívüli kiválasztott, így a megoldásnak is rendkívülinek kell lennie. - izgatott fény csillan a férfi fekete szemében.
- Nem értem. - vallja be Bianka. Beleharap alsó ajkába, hogy némiképp leplezze zavarát.
- Majd megérted. - mondja nyugodtan a férfi. - Kérdezz bátran. - Hirtelen az egész világ elkezd forogni, a bútorok darabokra törnek, Bianka és Beete pedig összezúzva esnek a falra, majd a plafonra, majd újra a falra le. Egy kétségbeesett sikoly hagyta el még a lány torkát, majd...
Felébredt. Ugyan az álom részletei elég zavarosak voltak számára, de pontosan tudta, hogy mit kell tegyen azért, hogy megfejtse. A megoldás kulcsa Beete fejében van.
A hátizsákkal a hátán indult Bianka a pályaudvarra. A háborúnak vége, így Panem bármely lakosa igénybe veheti a vonatokat. Felszállt az egyik vonatra a 12 közül. Minden vonat a körzetek egyikébe szállított ételt, italt, gyógyszereket és utasokat. Annak a vonatnak az oldalára, amivel Bianka készült utazni, piros festékkel a 13-as számot festették. Az út hossza majdnem 36 óra, így a lánynak sok mindenre lesz ideje. Többek között átgondolni, hol is van Beete és ha megtalálta, mit akar neki mondani. Az álmon gondolkodik, miközben zavartan tanulmányozza a vonat falát. Ezek nem azok a puccos, luxusvonatok, amikkel a kiválasztottakat szállították. Ezek lepukkant teherszállító szerelvények, piszkos vasfalakkal, koszos fapadlókkal. Biankán kívül még két ember utazott a vonaton. Egy idősödő nő, akinek visszafogott öltözete ellenére kékes színben pompázott a bőre és nyakán lefelé egy kígyó tetoválás húzódott. Haja göndör tincsekben omlott a vállára és sötétkék színű, göndör tincsei jócskán lenőttek. A nő meredten bámult előre üveges tekintettel. Még az erős smink alól is kilátszott a bal szeménél a monokli. A homlokán hosszú vágás húzódott végig, az álla le volt nyúzva, az ajkai felrepedve, kirágva.
A másik illető arcát Bianka nem láthatta, ugyanis nagy, fekete kapucnija alól az orra sem látszott ki. Az idegen farmert és kopott sport cipőt viselt. Kezeiben szórakozottan forgatott egy tollat, amin időnként megcsillant a fény, ami fal aljánál levő réseken szűrődött be. A kapucnis ölében egy füzetet tartott, ami félig tele volt írva, karcolva, vésve. Hirtelen megfogta kezében a tollat, majd ideges kézmozdulatokkal körmölni kezdett. Bianka érdeklődve figyelte. Kíváncsi volt, mit írhat ilyen nagy hévvel. A lány belefeledkezett a fiú tanulmányozásába. Az felvetette smaragd zöld tekintetét és egyenesen Biankáéba fúrta. Ezt a szempárt nem könnyű elfelejteni.
- Luke? - Bianka megdöbbenten nézett farkas szemet a fiúval. Megannyi rossz emlék pörgött le a szeme előtt. Amikor utoljára találkoztak azt kívánta, hogy soha többé még csak hasonló emberrel se hozza össze az ég, és erre tessék. Az út hátralevő 20-24 óráját a leggyűlöltebb személlyel kell együtt töltenie, akit csak el tudott képzelni. A fiú levette fejéről a kapucnit, megmutatva szőkésbarna, állig érő rasztahaját. Végigmérte a lányt, majd széles vigyorra húzta száját.
- Helló - köszönt mézes hangon. - Azt hittem nem foglak többet látni. Ez csak a sors keze lehet. - fojtatja. A fiú idegesítően artikulál. Bianka próbálja állni a tekintetét, de ez kevéssé sikerül neki. Ide-oda cikázik, majd egy időre visszatér és megállapodik Lukon.
- Igen, a balsorsé - keserű ízt érez a szájában a lány. Újból elrántja a tekintetét. A földet kezdi tanulmányozni, majd Luke jegyzetfüzetére pillant. A néhány perccel előbbi kíváncsisága szertefoszlott, undor váltja fel.
- Jajj, ne légy ilyen elhamarkodott - Luke vigyorában van valami, amit ha az ember elsőre látja, szexi és misztikus lehet, de ha már ismeri visszarettentő hatást kelt. Biankát idegességgel töltötte el az, hogy egy légtérben kell lennie vele. Persze a világért sem vallótta volna be magának, hogy valójában rettegett a fiútól. - Megváltoztam. - amikor Bianka füléig eljutottak a szavak, a lány halk nevetést hallatott.
- Te? - hitetlenkedve méregette a fiút. A srác nekidőlve ült a vonat falának. Lábait behajlítva felhúzta, kézfejei a térdén pihentek. Bianka tekintete a bal kézfején lévő hegre vándorolt. "B&L". Ha valaki csak ránéz, nem biztos, hogy ki tudja olvasni, mert az idő múlásával jócskán fakult, de Bianka tudja, hogy az van odaírva, hiszen neki is van, csak neki a jobb kézfején. Újabb rossz emlék. - Te nem változol. - motyogja. A legkevésbé tudta elképzelni Lukról, hogy önmagán bármi féle változást gyakoroljon. Ő másokat szeret magához igazítani és irányítani. De ezeket mind szépen tálalva. Hogy az alany azt higyje, hogy ez az ő javát szolgálja, és hogy ez neki jó. És egy darabig jó is, de aztán persze nem tud teljesen azonosulni a szereppel, amit a vezetője - ez esetben Luke - kiszabott rá. Itt kezdődnek a problémák és onnantól már mint egy hullámvasút, ha egyszer valami tetőpontjára hágott, onnan már csak lefelé visz az út.
- Az a Luke, akit te simertél, nem létezik többé. - a srác közelebb húzódik Biankához. A lány próbál nem rémült képet vágni, de a fejében megszólal az a bizonyos riasztó, aminek hatására legszívesebben kiugrana most azonnal a vonatból.
- Luke - Bianka próbál magabiztos és tekintély parancsoló lenni, de hiába erőlködik, a hangja remeg. - Maradj ott, ne gyere közelebb! - Már csak pár lépés választja el a két fiatalt. Luke smaragd szemeivel mélyen Biankáéba néz. A lány ebben a pillanatban úgy érzi, teljesen kiszolgáltatott. Bármit csinál, a fiú bele lát a lekébe.
- Te félsz tőlem. - állapítja meg végül és elkapja tekintetét. A földet kezdi pásztázni. - Bianka, - a hangja kifejezetten megbánóan cseng. - én tényleg változtam. Mióta elmentél...
- Elmentem? Ezt te így nevezed? - a lányt a sírás kerülgeti. Miért pont ő? A múltja egyik olyan karaktere, amit örökre el akart felejteni. Bárki mással olyan szívesen összefutott volna... Miért pont azt az embert kell idehozni, akit a feledés homályába akrt dobni, bár legbelül érezte, hogy ez talán sosem lesz lehetséges. A heg a kezén, a rémálmok éjszaka, a sose múló belső sebek...
- Nevezd, ahogy akarod. Amióta nem vagy velem... én más ember lettem.
- Igazán örülök, hogy megváltoztattam az életed, Lucas. - a lány félelme és tartózkodása a fiú irányában mind elszállt és a helyét düh vette át, ami eltompította a gátlásokat és hagyta szabadon kimondani azt, amit a félelem mindig megakadályozott. - Csak tudod én azóta rettegek, hogy még egyszer találkozok egy hasonló emberrel, mint te. Én... - Bianka szemében megjelennek az első könnycseppek, próbálja visszafogni őket, de egyszerűen nem sikerül.A félelem újra erőt vett rajta és hideg rázta a lány testét. - én utállak! - kiabálja végül, amire a ké hajú nő is felkapja a fejét, aki eddig próbálta kizárni a mellette zajló eseményeket. - Utállak, érted? Szívből és őszintén. - a mondat végére teljesen eltörött a mécses és Bianka arcát a tenyerébe temetve, utat engedett a sós könnyeknek. Egy érintés érez a vállánál, minek hatására összerezzen. Felkapja a fejét és megint a smaragd szempárba ütközik tekintete. - Ne érj hozzám! - sikítja félelemtől elhomályosult elmével. - Nem akarom, hogy hozzám érj többé. Nem akarom, hogy bánts többé - Bianka magzat pózba kuporodik. Ki akarja zárni a külvilágot. Valahol máshol akar lenni ebben a pillanatban, valami békés, megnyugtató helyen. De sajnos neki nem adatott meg, hogy olyan szinten el tudjon merülni a fantázia világban, mint a húga.
Luke hátratántorodott az ijedt lány láttán és visszahúzódott a vagon egyik sarkába és tovább irkált a füzet tömbébe. Egy-egy részen percekig mélázott és csak satírozott, vagy gyengéd vonalakat húzgált, míg máshol erőszakosan véste bele szegény tollat. A sok husza vonal végül összeállt a szemnek és egy lány rajzolódott ki. húzott szemeit, sötét, kócos haját, pisze orrát és kerek arcformáját a fiú tökéletesen vetette a papírra. A rajz köré szavakat írt. "Szex, kély, vágy, düh, dominancia" Majd egy agresszív mozdulattal egy nagy X-et rajzolt, ezzel áthúzva a gyönyörű nőt a papíron. A fiú zaklatottan lapozgatni kezdte a füzetet. Szebbnél szebb nőket ábrázoló rajzokkal volt tele, de mind át volt húzva. Megállt egy rajznál, ami egy nagy, mandula szemű, vöröshajú, keskeny arcú lányt ábrázolt. A lány tekintetéből sütött a boldogság és az életerő. Köré ezek a szavak iródtak: "örlődés, fájdalom, vágy, távoli" A képen levő lány nem is hasonlított a vonat padlóján fekvő, összetört lányra. Pedig ugyanaz volt a kettő, és mégis egymás ellentéteivé váltak. A fiú végig simított a határozott vonalon, amivel a lány képe át lett húzva. Majd kezébe vette a tollat és még két szót odabigyesztette a többi közé: "megbánás, remény".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése