II. - 2. rész

Visszatérek a tükörszobába. Ne félj Alice, csak álmodsz! Ez nem a valóság.  A kezemben a letört kilincset tartom. Óvatosan meglököm az ajtót, mire az magától kinyílik, mögötte újabb szoba, de padló helyett víz terül el az alján. Kövek vezetnek a szoba túl felén egy másik ajtóhoz. Leveszem a cipőm és rálépek az elsőre. A víz kellemesen hűsítő. Óvatosan lépkedek egyikről a másikra, amikor hirtelen elkezdenek süllyedni. Próbálnék tovább menni, de a lábam belegabalyodott valamibe. Ijedten kapálózom, hogy szabaduljak a szorításból. Lenézek, a víz felkavarodott: semmit nem látni benne. Kétségbeesetten állapítom meg, hogy nagyon gyorsan süllyedek. Már a mellemig ér a víz. A hőmérséklete irritálja a bőröm. Hideg, nagyon hideg. Még utoljára körbenézek a szobában, majd teleszívom a tüdőm levegővel és elmerülök a habokban. Mióta Annabell majdnem megfojtott álmomban rettentően érzékeny vagyok a levegő hiányra, így meg sem lepődök a pánikon, ami eluralkodni készül rajtam. Százszor kellett újra átélnem az álmaimban, és a végén Annabellnek mindig sikerült megölnie engem.
Némiképp tisztult a víz, így már láthatóvá válik számomra a zöld hínár, ami szorosan a lábaim köré fonják magukat. A levegő egyre fogy, orromból, számból buborékok formájában távozik az értékes életfeltétel. Ettől csak még jobban kétségbeesek ás rugdalózni kezdek, de a hínár nem tágít, továbbra is öleli a lábaim. Alice, ez nem a valóság! Ez a te Csodaországod... hát irányítsd! 
Hófehér kezek nyúlnak az én kezeim után, és nagyot rántanak megdermedt testemen. A víz nem túlzok, ha azt mondom, jéghideg volt. Olyan volt benne lenni is, mintha jéggé váltam volna. És minden mozdulat kín, mintha ezer meg ezer tűt döftek volna egyszerre a testembe. Miután kihúz, percekig csak lihegek, nem győzöm beszívni a tüdőmbe az áhított oxigént. Egész testem bizsereg, teljesen átfagytam. Az idegen egy kabátot terít a vállaimra.
Most nézem csak, hogy már nem is a szobába vagyok, hanem egy patakparton. A kristálytiszta víz alján és a parton a szürke minden árnyalatában pompáznak a kisebb kövecskék.  A kavicsok belemélyednek a tenyerembe, lábamba, piros nyomot hagyva porcelán bőrömön. A lábujjaim még beleérnek a vízbe, ami szelíden nyaldossa a partot. Körültekintve, smaragd zöld fűvel borított rét tárul elém. Talán egy tisztás lehet, mivel minden oldalról fák veszik körül. Most fordítok csak figyelmet a megmentőmre. Rézvörös haj, mogyoróbarna szemek, hófehér arc.
- Bianka? - nézek hunyorogva nővéremre. - Tényleg te vagy az? - kérdezem hitetlenkedve és félénken megérintem az arcát, hogy lássam, hogy nem csak egy délibáb. Bianka bólint és kedvesen elmosolyodik. Közelsége hatására olyan nyugodtság vesz a hatalmába, ami utoljára azon akkor, mikor a sorsolás előtt forrócsokival ébresztett.
- Hogy érzed magad? - kérdezi kedvesen és végigsimít csapzott hajamon, majd kezei közé fogja sebes kézfejem. Összehúzott szemekkel tanulmányozza őket. - Mit csináltál, hogy ennyi sebet szereztél? - kezdi gyengéden simogatni a csuklóm. Másnak kapásból azt válaszolnám, hogy "Részt vettem egy élet-halál harcon idióta!" de Bianka a kedves oldalamat hozta belőlem ki mindig, így vele képtelen voltam gorombának, vagy bunkónak lenni.
- Nem emlékszem. - újra feldereng az az este. Nova, a sötétség, a fájdalom, ami az egész testem átjárta, és aztán a reggel. Megborzongok. Végül is nem volt teljesen hazugság, amit Biankának mondtam, mivel tényleg nem emlékszem teljesen arra az estére. Azt meg nyilván nem szeretném neki bevallani, hogy én martam szét a saját kezem... - még mindig nem fogom fel, hogy tényleg itt vagy! - húzom széles mosolyra kiszáradt ajkaim. Bianka úgy néz rám, mint egy fénylő gyémántra, pedig kinézetem szerint talán a széptől és az ápolttól vagyok a legmesszebb. Ezt persze nem vetné senki a szememre, de azért egy fürdő és egy hajpakolás jól esne... Ez van. Kapitóliumi vagyok, nincs mit tenni... De persze mindenki arra vágyna, ha egy olyan közösségben nevelkedett, ahol a külső a fontosabb. És az a fura, hogy az osztálytársaim sem voltak velem gonoszak, amíg nem tudtak a Rohamokról. Persze erről nem beszéltem senkinek túl nyíltan, de amint tapasztalták, hogy "valami nincs rendben velem" elkezdődött a kibeszélősdi és elkönyveltek őrültnek. Mintha bárki normálisnak számítana abban a nyomorult Kapitólimban... Most őszintén... Mi abban az élvezetes, ha azt nézzük, hogy gyerekek ölik le egymást élő műsorban? Régen én is élveztem, de már tudom milyen szörnyű dolog. Szégyenkezem, amiért nemcsak a támogatója, de a rajongója voltam. Talán a következő generációk majd normálisabbak lesznek, mert mi már biztos nem leszünk azok.
- Annyira megváltoztál... - tekint végig rajtam ismét, mintha nem tudna betelni a látványommal. Nekem is őrülten hiányzott. - felnőttél. - rebegi elérzékenyülve.
- Annyi mindent szeretnék elmondani neked - könnycseppek jelennek meg a szememben. Gyorsan szipogok és letörlöm. -De nem lehet, mert nem vagy itt igazából! - folytatom keserűen.
- Ezt hogy érted? - kérdezi meglepetten.
- Csodaországban vagyunk. - Ezt csak ő érti. Ő találta ki hogy hívjuk Csodaországnak "Roham" helyett. Szerinte a roham elnevezés olyan, mintha bolond lennék, vagy hasonló. Plusz viccesnek találtuk, mivel a nevem Alice, így Alice Csodaországban... Néha Rohamnak, néha Csodaországnak hívom, ez hangulat kérdés.
- Hát ilyen Csodaország... - néz körül nagy mosollyal az arcán. - Mindig érdekelt. Téged nem? - néz vissza rám csodálkozva. Én nem vagyok eldobódva igazából...
- Utálok itt lenni. - mondom őszintén. Persze ezt mind tudja, de ha tehetem, hangoztatom. Talán ez elősegíti, hogy visszatérjek a valóságba.
- Gyere fedezzük fel! - áll fel és nyújtja a kezét, de nem vagyok hajlandó erre. Nem érdekel mi van itt. Talán benne van az is, hogy félek, hogy megint a tükrök termében termek, vagy valami még rosszabb helyen. - Lia! - először kicsit meglepődtem, hogy a kiválasztott nevemet használja és miután egy nagyobb szél rángatni kezdett végleg összezavart.

*

Csak akkor esett le, hogy mi történik, amikor Jessie fekete szemeibe bámultam. Felébredtem. Itt sem volt más a helyzet, mint Csodaországban. Kék ég, simogató napsütés, élénk zöld falevelek és aljnövényzet. Egy pillanatra elfogott a rémület, hogy ismét az arénában vagyunk, de aztán rájöttem, hogy az aréna nincs többé, lebomlott. Az, hogy hogyan? Az kérdéses... de remélem megtaláljuk rá a választ...

- Mi történt? - vonom össze a szemöldököm. Jessie ölében fekszem, ő lágyan simogatja a hajam. "Kapcsolat a külvilággal" : Bianka - Jessie. Ő csak bámul tovább és gyengéden cirógat. Amikor a közelemben van érzem a törődést, érzem a figyelmet, érzem a vágyat és ott van még az a rengeteg érzés, ami ilyenkor keveredik bennem, de mégis rosszul érzem tőle magam, elrohannék. Mivel nem azt akarom, amit ő. Nem úgy érzek, ahogy ő. Nem tudom megmagyarázni, hogy miben más, csak tudom, hogy más. 

- Jó reggelt hercegnő! - nyom egy puszit a homlokomra. Tisztában van a hezitálásommal és a gátlásaimmal. Imponál, hogy nem akar lesmárolni, hogy nem erőszakolja rám az érzéseit. 

- Jó reggelt szöszi! - mosolyodom el. Amikor kicsi voltam, a nővérem sokat mesélt sárga papírú, poros, régi könyvekből, amiben minden mese a szőke hercegről szólt, aki megmenti a hercegnőt a kastélyból, vagy a sárkánytól, vagy épp csókjával ébreszti mély álmából. Alice Csodaországban című is volt köztük. Onnan a név. Csak az a lány beszélő nyuszival, kicsinyítő itallal és nagyító sütivel álmodott... Nekem meg maradt a dühös szempár, fulladozás és sok más kicsivel morbidabb dolog. - Mi történt? - ismétlem meg a kérdést. Felkönyökölök és körbe tekintek a helyen, ahol fekszem. Erdőben vagyunk. Mindenhol csak fák. Sűrű lombjukon csak néhány napsugár jut át és világítja meg a zöld aljnövényzetet. A többiek közelebb, vagy kicsit távolabb, elszórtan ügyködtek körülöttünk. Bethi a kardjait élezgeti, közben Demonnal beszélget. A fiú ugyanolyan arcot vág, mint amikor velünk társalgott, vagyis érdektelen és semleges. A lány ezzel szemben végig mosolyog, figyelemmel hallgatja Demon szavait és nagyokat nevet időnként. Csak most veszem észre, hogy van egyfajta vöröses árnyalat a barna hajában. Egy szűrt napsugár csillog tincsein.
- Hát, Feminát visszahoztam, te pedig Jorden nélkül tértél vissza, de alig, hogy ideértél, elájultál. - mondja Jessie, mire visszaemelem rá a tekintetem, majd lesütöm. Azt mondtam hagyjon magamra, mert egyedül is boldogulok, ehhez képest majdnem ott maradtam, megint... - Bár ha jobban belegondolok, már akkor sem voltál magadnál, amikor visszajöttél... Összevissza beszéltél... - Már azelőtt Csodaországban lettem volna mielőtt végleg elájulok? Na, ez új. Eddig rögtön összerogytam, ha Rohamom volt. Úgy látszik tartogat még számomra is meglepetéseket ez az egész...
Arrébb Femina ücsörög, kezében egy csapda féleséggel, amit látszólag csinál, de igazából szinte másodpercenként tekint az alvó Jorden felé. Jorden. Él. Él és itt van. Hirtelen kedvem támad felpattanni és Jorden nyakába ugrani, de türtőztetem magam. Olyan összezavarodottnak érzem magam... miért érzek örömöt annak tudatában, hogy a fiú nem halt meg? Hiszen ellöktem magamtól, amikor még emlékezett rám! Tudom, hogy az érzéseim senkivel szemben sem fairek, de nem tudok mit tenni. Manipulálhatom mások érzelmeit, de a sajátjaimat csak leplezni tudom, megváltoztatni nem.
Megint Demonra pillantok, tekintetünk ütközik.
- Ha Miss Álomszuszék is felébredt, talán elindulhatnánk. - Femina is felpattan és óvatosan felébreszti Jordent. A srác mogorván förmed rá a lányra, mire ő megszeppentve kezdi elhadarni a magyarázatot. Jorden bólint és nyögve feltápászkodik. Nagyon más lett... Persze ebben a mi kezünk is jócskán benne van... Talán el kellett volna mondanunk az igazat, amikor még volt rá esélyünk. És akkor talán megtarthattuk volna régi, kedves Jerod egy részét. Ehelyett itt az új, aki arrogáns, nagyképű, mogorva és flegma. Így belegondolva Demonnal biztos hamar jóban lesznek... eléggé hasonlítanak. Erre a gondolatra mosoly kúszik az arcomra és elnevetem magam. Jessie kérdőn felhúzza a szemöldökét, mire én csak a fejem rázom. Ő egy laza vállrándítással elrendezi. Próbálom én is követni a példáját és letörölni a vigyort a képemről. 

Csendben menetelünk az erdőben. Monoton lépkedésünket egy-egy, az utunkba akadó faág reccsenése töri meg. Unottan rugdosok egy kavicsot magam előtt, ezzel rövidítve az út hosszát. Pedig még elég sok van belőle, úgy egy életnyi... Ha belegondolok, hogy a hátralevő életünket üldözöttként kell leélnünk... Nem telepedhetünk le, nem ismerkedhetünk. Csak ők maradtak nekem. Hat idegen. Vajon ha gyerekem születik -már ha egyáltalán születik - rá is ez az élet vár? Számkivetettként fog bolyongani a világban?
 Eszembe jut a régi családom. A viadal óta a valóság-érzékelésem teljesen tönkrement. Még most sem tudatosult bennem, hogy soha többé nem látom anyukámat és a nővéremet, aki minden reggel forrócsokival a kezében ébresztett, aki tanult velem hajnalig, segített bármilyen problémában, akivel megbeszélhettem a legőrültebb, -furcsább, -félelmetesebb, -viccesebb, -nyugodtabb, -unalmasabb álmaimat is és ő sosem szakított félbe. Mi ilyen testvérek voltunk. A hat év korkülönbség ellenére elválaszthatatlanok. Minden, ami vagyok, azt neki köszönhetem. Segített átvészelni a Rohamokkal járó nehézségeket. Olyan volt nekem, mintha azt anyukám lett volna. Ja igen... az igazi anyám. Hát, be kell vallanom nem rossz anya. Hiszen tizenöt éven keresztül ruházott, etetett, taníttatott. Az úgymond "kötelességeit" elvégezte anyaként. Viszont az állandó távolságtartását és ridegségét nem tudtam hova tenni magamban. Néha úgy éreztem, hogy nem szeret és nem kellek neki. De ez sosem okozott nagy problémákat az életben, mert bár sok gyerek szenved a szülei hidegsége miatt, nekem ott volt Bianka. De már nincs.
Elszorul a torkom, mintha sírni készülnék, de a szemem száraz. Köhintek egyet, majd zavartan odasietek Demon mellé és próbálom felvenni a tempóját. A srác céltudatosan és rendkívül gyorsan lépked, míg én minden harmadik kiálló gyökérben megbotlom.
- És merre is megyünk pontosan? - érdeklődöm a hangomban némi szemrehányással. Lassan alkonyat és csak mentünk. Azért jó lenne tudni, hogy üldöznek-e egyáltalán minket.
- Minél messzebb. Talán el Panemből. - mondja a fiú mindenféle érzelem nélkül.
- El Panemből? Hova mennénk? - most meglepett. Panemen kívül elég kevés ember járhatott, és ha járt is, nem jött vissza, hogy elmesélje mi van a határokon kívül, vagy a tengereken túl.
- Hát biztos van szárazföld az országon kívül. Talán emberek is. - csak találgat. Na meg persze reménykedik. Jobb lenne, ha én is így tennék. Bizakodva álmodozni egy szebb, jobb jövőről, ahol egy modern civilizáció hasznos mozgató rugóivá válhatunk, vagy egy visszamaradott társadalom lelkes tagjai, akik segítenek a fejlődés útjába terelni őket. De én egész életemben álmokat kergettem. Megterveztem magamnak egy olyan jövőt, ami napok alatt nemhogy darabjaira, de porszemnyi szilánkjaira hullott szét. Most szeretném azt mondani Demonnak, hogy maradjon a földön és ne álltasson senkit a csapatból ilyen lehetetlenségekkel, de nem tehetem. Nem tehetem, mivel mindenki most vesztette el a családját, talán örökre és csak az élteti őket, hogy egy másik országban, másik földrészen jó élet vár rájuk. Csak ennek a reménye élteti őket.
A terep emelkedni kezd, a fák egyre ritkulnak, ahogy feljebb megyünk a hegyen. A végén már sziklákon kell másznunk. Lihegek is rendesen, de bírom, mert minden egyes szikla után közelebb kerülök a csúcshoz.
Kapkodva a levegőt, szúró oldallal, remegő lábakkal és néhány horzsolással tarkítva értem fel a hegyre, de amint körül néztem, azt kívántam bár ne én értem volna fel elsőnek.
-Demon? Itt valami baki van. - szólok hátra zseniális vezetőnknek. A fiú felkapaszkodik az utolsó sziklára, majd könnyedén feltolja magát. - Ez a Tizenharmadik. - mondom keserűen, de a mondat közben megcsuklik a hangom a levegő hiány miatt. Demon összehúzza a szemöldökét. Megvakarja a tarkóját, majd a körzet után elterülő horizontra mutat. 

- A Tizenharmadik az ország északi felén fekszik. Arra már nincsenek körzetek. - A nap már nincs az égen, és őszintén fogalmam sincs, hogy merre ment le, így nem tudjuk bizonyítani, hogy igaza van-e. 

- Jól van, de csak holnap induljunk tovább. - bólintok rá. - Elfáradtam. - fújtatok egy újabbat, majd leülök és hátamat egy sziklának vetem. Jóleső bizsergés járja ár a terheléstől sajgó végtagjaimat. Demon szó nélkül leül mellém, ami meglepetésként ér. Azt hittem ki nem állhat. Persze nem zárja ki ezt az, hogy leül mellém, de tagadhatatlanul furcsa. Elvégre sok szikla van a közelben, aminek szintúgy neki dőlhetett volna. 

- Hé, -szólal meg újra egy hosszabb szünet után. - átvérzett a kötésed. Újra kéne kötni. -hangjában még az aggodalom nyomát is fel lehetett fedezni, vagy csak hatalmasat alakít a srác. Elkezdek a fáslival szerencsétlenkedni. A bal kezembe rakták a nyomkövetőt, megnehezítve ezzel a dolgomat, mivel balkezes vagyok. -Adjad, segítek. -csattan fel idegesen a fiú. Kiveszi a kezemből és kezelésbe vesz. Gyakorlatiasan csavarja körbe a karom a kötszerrel. 

- Miért vagy hozzám ilyen kedves? - bukik ki belőlem, ahogyan hosszú, vékony és csontos ujjait figyelem. Felnézek a fiúra, aki még egy pillanatig még elmélyülten foglalkozik a karommal, majd felkapja a fejét, tekintetünk találkozik. Összevonja a szemöldökökét. - Azt hittem ki nem állhatsz. - hebegem a magyarázatot zavaromban.
- Ez azért durva megfogalmazás, és nem akarom, hogy elvérezz. Te vagy az egyetlen ebben a csapatban, akinek egy csöpp esze is van, nem lenne jó, ha feldobnád a talpad. Úgyhogy ha ketten vezetjük a csapatot, nagyobb esélyünk van. - kicsit furcsállottam a mondandóját, de aztán úgy gondoltam elkönyvelem ezt egy bóknak. A srác nyers és flegma, de talán pont egy ilyen vezérre van szükségünk.
- Ketten vezetjük? - hökkenek meg. Én nem vagyok vezető típus. Nova volt mindig a dominánsabb, én meg meghúzódtam a háttérben.
- Tudom, hogy különbözünk és gondolom több dologról eltérő a véleményünk, de talán kiegészítenénk egymást... - mondja meggyőzően. Nem vagyok annyira biztos ebben. Igaza van, meg minden, de én érzelmileg elég labilis vagyok és nem hiszem, hogy olyan vezetőre lenne szükségük, aki néha csak úgy elmegy egy kis kiruccanásra Csodaországba...
- Jessie is kiváló vezető lenne - ellenkezem.
- Jessie egy szerelmes idióta - csattan fel idegesen a srác. Felnevetek. Újból találkozik a tekintetünk, elmosolyodik. - Hidd el Lia, tökéletes vezető lennél.
- De, de - el akarom neki mondani a Roham-problémámat. - de én... - nem megy. - Jó. - sóhajtok.
Közben a többiek is felértek, Feminát Jorden viszi a hátán, és bár a lány arca eltorzul a fájdalomtól - gondolom megsérült valamije - látszik rajta, hogy élvezi, hogy a fiú foglalkozik vele. Eliot is erősen sántít.
- Veletek meg mi történt? - pattanok fel. Odasietek a fehér hajú lányhoz és segítek neki leülni.
- Csak kiugrott a térdem de visszaraktuk, nincs baj. - nyugtat.

*

Majdnem elaludtam, pedig én vagyok őrségben. Jessie békésen szuszog mellettem. A tűz nagy lánggal lobog és fénnyel tölti be a kis tábort. Érdekes árnyékokat vet az alvó emberek arcára. Bethi nem messze tőlem, begubózva a hálózsákjába, éberen figyeli a tájat. A sziklák között néhol torz fenyőfák és ijesztő gazok nőnek. 

- És...mizujs? - próbálok ügyetlen módon beszélgetést kezdeményezni. 

- Semmi érdekes.  - sziszegi idegesen a lány. - Igazából csak a családom, a barátaim és az otthonom vesztettem el. És itt ülök egy csapat vadidegen, szerencsétlen barommal, akikkel mostantól életünk végéig egymásra utalva menekülnünk kell... - Hát, az biztos, hogy ez a csaj sem rejti véka alá, hogy mit gondol rólunk. 

- Majd megszokod. - mondom keserűen. - Itt legalább sorstársakkal vagy körbezárva. - A lány cinikusan felnevet.
- Hány embert öltél meg odabenn? - kicsit meglep a téma váltás. Kim. Nem öltem meg mást, arra emlékeznék. És ezt sem felejtem el. Ahogy a lány vére vörösre festi a tiszta havat... borzalmas. Kim idegesítő egy lány volt, emellett arrogáns, hisztis és nagyképű, mégis végtelenül sajnálom, hogy végezem kellett vele.
- Egyet. - mondom halkan.
- És megbántad? - kérdezi száraz hangon. Ez valami teszt? Fel akarja mérni, hogy mennyire vagyok erős, vagy épp az emberségességemet vizsgálja? Esetleg azt, hogy megbízhat-e bennem?
- Természetesen szörnyen érzem magam, mert kioltottam egy másik ember életét. - mondom kezdetben bizonytalanul, de a végére ár határozottan. - De, az ott az éhezők viadala volt. És már nem vagyunk benn. Nem kell több embert ölnünk.
- Hiszékeny vagy. - jelenti ki kis szünet után. - Azt hiszed ezzel vége van? Kijutottunk és vége? A viadalnak mostantól sosincs vége. Két rohadt választásunk van. Vagy hagyjuk, hogy életünk végéig üldözzenek, vagy feladjuk magunkat és akkor talán  - jó esetben  - életünk végéig börtönben leszünk, ha nincs szerencsénk akkor pedig kivégeznek lázadás vádjával. - úgy tűnt Bethi tudja miről beszél, szavai mégis olyan hihetetlenül hangoztak.
- Állandóan mindenki ezen rágódik. - kezdek ideges lenni. - Én nem akarok állandóan a múlton siránkozni. Túlságosan fájdalmas és bonyolult. Csak engedd el!
- Te mekkora egy álszent liba vagy! - nevet idegesen, miközben a szavakat csak úgy sziszegi. - Tudod mit? Engedd el te! Én felébresztem Demont, hogy váltson le. - Meglepett a sértése és nem igazán értem, hogy mivel sikerült kiérdemelnem ezt.
- Helyes. Nálad még ő is jobb társaság.
- Örülök. Kíváncsi vagyok, hogy ő mennyi időt fog kibírni veled. Elviselhetetlen vagy! - puffog ingerülten. Utálom, ha valaki úgy sérteget, hogy nem igazán tudom megállapítani mivel ártottam neki. Persze őnagysága biztos le tudná vezetni nekem, hogy miért vagyok olyan rossz társaság, de erre "sajnos" már nem maradt idő, mivel felrázta Demont és lefeküdt a helyére.
A fiú mogorván és remegve kuporodott mellém a padra. Ásítozott, nyújtózkodott, majd rám nézett.
- Min akadt ki? - kérdezi, miközben kitartóan próbálta nyitva tartani a szemeit.
- Nem igazán tudom. Vagyis arról beszéltünk, hogy nem láthatjuk többé a családunk, erre lelibázott és elment. - mesélem gyorstalpalóban. Demon közben maga köré teker még egy pokrócot és a tüzet kezdi bámulni.
- Na igen, ez nála elég érzékeny téma. - nevet fel idegesen a fiú. Összeráncolom a homlok, és úgy nézek a fiúra.
- Nem mintha, nekem nem lenne az... - mondom keserű szájízzel. Bianka és Nova jelenik meg előttem. Számomra ők jelentették a családot. És újból itt tartok. A légzésem felgyorsul és egyenletlenné válik, mintha a sírás környékezne, de szemeim szárazak. Tudom, hogyha most elaludnék, Csodaországba vinnének az álmaim. Igyekszem nem átadni magam a Rohamnak, küzdeni ellene. Egyenletesen, a szokásosnál lassabban szívom be és fújom ki a levegőt.
- Elizabeth valamiért nem érti meg, hogy nem csak neki fáj. - nevetgél Demon. Talán az volt a szerencsém, hogy megszólalt, így kizökkentve engem a "gondolj másra" világából. Annyira idegesítő, amikor valamire nem akarsz gondolni, ennek ellenére nem tudod kiverni a fejedből. Állandóan azok kattogsz. Amíg el nem ér a Roham és Csodaország beszippant. De ez esetben Demon folytatta a beszélgetést, ezzel engem visszalökve a valóságba. Köszönöm! - Ne vedd magadra! - Újból értelmeznem kell a beszélgetés tartalmát. Elkalandoztam. Tehát Bethinél tartottunk...
- Ettől még nem vagyok álszent liba... - mondom egy kicsit sértődötten. Demon elneveti magát és oldalba lök.
- Ezt mondta neked? - nevetgél. A lökés miatt - mivel rendesen belegubóztam a hálózsákomba - úgy, ahogy voltam , eldőltem. A fiú ezen csak még jobban kacagni kezd, esze ágában sincs segíteni. - Akkor most még talán jókedvében találtad... vagy túl fáradt volt kitalálni egy rendes sértést. - Nagy nehezen kigabalyodok a hálózsákból. A hideg, esti szél megcsapja a bőröm. Megborzongok.
- De egy gyökér vagy! - nevetek. Megpróbálom fellökni a srácot, ha már úgyis kimásztam a jó meleg hálózsákomból, de Demonnak elég jó az egyensúly érzéke, így nem tudtam fellökni. Mind a ketten nevetni kezdünk, igazából nem is tudom megmagyarázni, hogy min is, csak egyszerűen jó levezetni a feszültséget.
Felveszem a kabátom és magamhoz veszem az íjam, amikor a fák közül furcsa neszt hallok. Felhúzom az íjam és abba az irányba fordítom, ahonnan a hang jött. Hátranézek Demonra, aki meglepetten felhúzza a szemöldököm. Az egyik fa felé bökök, mire a fiú felkapja az eddig mellette pihenő kardot. Lassan közelítjük meg a fát, ami vélhetőleg a zaj forrása. Nyomasztó csend ült a táborra. Próbálok olyan helyekre lépni, ahol épp nincs avar, vagy száraz faág. Végül ki tudom venni az alakját. Egy magas férfi áll a fenyőfák között.
- Lia - hallom a nevem. Hátrasandítok Demonra, aki szintén annyira nem érti a helyzetet, akárcsak én.
- Ki vagy? - kérdezem. Épp olyan távolságban állok tőle, hogy könnyű szerrel lelőhetem, ha megpróbál rám támadni, de ő nem tud egy egyszerű vágóeszközzel megsebesíteni. Íja meg nem hiszem, hogy van, mert azt már ki tudnánk venni a test helyzetéből.
- A nevem Luke, Luke Switch. - mutatkozik be. Hangja mély és barátságos. Nem rémlik, hogy ismerném... bár ő nyilvánvalóan ismer engem. - A nővéred barátja vagyok. - hangja egy pillanatra megbicsaklik, mintha valamit motyogott volna még utána, amit nem hallok. - Bianka küldött. - A neve hallatán megborzongok. Leeresztem az íjat és közelebb lépek a fiúhoz. A hold besüt a fák közé és megvilágítja a fiú szőkés, raszta haját. Megcsillan egy fénysugár a szemében. Nem mindennapi, smaragd zöld színű szemeiben könnyek csillognak.
- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdezem bizalmatlanul, bár az íjat már leengedtem. Attól, hogy tudja egy családtagom nevét, ettől még nem biztos, hogy jó szándékú.
- Van nálam egy levél. - mondja magabiztosan, mintha számított volna a kérdésre. - Bianka írta. - felkapom a fejem. Előhúzza egy borítékot a kabátzsebéből és felém nyújtja. Elveszem és alaposan szemügyre veszem a papírt.  A nővérem íves betűi díszelegnek az elején. Egy dátum van rajta: augusztus 28.
- Hányadika van? - kérdezem meglepetten. Augusztus 1-jén volt az aratás napja. Nem lehet, hogy már annyi idő eltelt...
- Holnap lesz szeptember 1-je. - mondja Luke a tarkóját fogva. - A szabadulásotok előtti napon írta. - A szabadulásunk? És ha nem rég írta, akkor neki is itt kell lennie valahol... Miért nem személyesen adja át?
- És most hol van? - kérdezem. Kicsit tartok a választól. Ezernyi félelmetes teória halmozódott fel pillanatok alatt a fejemben.
- Olvasd el! - Luke nem válaszol a kérdésemre. - Ez majd mindent megmagyaráz.