II.- 3. rész

Megfordítom a borítékot és óvatosan felszakítom, majd kiveszem belőle a levélpapírt. A nővérem kézírása.

Kedves Alice!

Nagyon rossz voltam. És a tetteimért vállalnom kell a felelősséget. A te életed az enyémért cserébe. Most úgy magyarázom, hogy megértsd. Lecsaptam az arénában az áramot.  De ez nagy bűn. 

Miután megszűnt az áramellátás, Békeőrök jöttek. Nem számított már, hogy volt-e védelmi jelszó, vagy sem, rám törtek. Se Peeta, se Annie nem tudta őket megállítani. Már csak abban reménykedek, hogy nekik nem esik bántódásuk... Mindegy, ez nem rád tartozik, ez nem a te gondod. Szóval az a lényeg, hogy most itt ülök egy helyes kis cellában, Arra várva, hogy valaki eldöntse mi lesz a sorsom... Mivel elkábítottam a Főjátékmestert, és lelőttem egy Játékmestert, sok jóra nem számíthatok, viszont a cellatársaim körében szimpatikus személyiséggé váltam. Amúgy így tudod olvasni ezt a levelet. Tehát nincs okod az aggodalomra, majd csak lesz valami. 

Tudom most biztosan elkeseredett vagy és zavart, de egy valamit muszáj megjegyezned. Bárki bármit mond, én szeretlek, mindig is szerettelek. Ne hagyd, hogy megváltoztassanak. Menj el Panemből, kezd új életet. Ne nézz vissza!
P.S.: Bízz Lukban, én bízom benne. Édestestvéred, Bianka. 

Hatalmas mennyiségű információ zúdult rám. A nővérem szabadított ki minket... Ölt azért, hogy mi itt lehessünk. És most börtönben van, mert embert ölt?

- Bianka soha nem bántana senkit.- motyogom. Lukra pillantok, aki a homlokát ráncolja és tesz felém egy lépést. Automatikusan hátrálni kezdek. - Ne gyere közelebb. Nem ismerlek.

- De Bianka ismert. - mondja a fiú. - És érted tette. A szabadulásotok ára volt. - magyarázza Luke a nyilvánvalót.
- Elég sok emberéletbe kerül a szabadság... - jegyzi meg Demon keserűen. Hátranézek. A fiú a cipője orrát bámulja, hosszúra nőtt fekete haja a szemébe lóg. - Nem elég ezen holnap rágódni? Felébresztem Feminát. Feküdj le Lia! - ajánlja fel.
- Ne! Nem kell. Nem vagyok álmos. Feküdj inkább te le! Luke majd levált.  - Demon megvonja a vállát, visszamegy a tűzhöz és lefekszik Bethi mellé. A tüzet kezdem bámulni. Olyan irreálisnak tűnik minden. Még mindig nem tudom felfogni, hogy Nova meghalt, hogy nincs többé. A kevés biztos dolog egyike volt az életemben. És ott van Bianka... Ő még él, de kit tudja meddig. 
- Mióta ismered Biankát? - tekintek Luke felé. A fiú merev tekintettel mered előre. 
- Öt éve talán... - elég bizonytalannak tűnik. 
- És hogy lehet, hogy soha nem mesélt rólad nekem? - egy titok. Én mindent elmondtam Biankának... Mindent! És azt hittem, hogy ő is ugyanilyen bizalommal van irántam.
- Lehetséges, hogy néhány rossz emlék okozója vagyok. - idegesít, hogy ilyen burkoltan fogalmaz.
- Milyen emlékeké? - ebből a srácból mindent harapófogóval kell kihúzni...
- Fájdalmas, borzalmas emlékek. - megbánást vélek felfedezni a hangjában. Azt hittem itt újra nekem kell rákérdezni a dolgokra, de a srác folytatta - Utált engem. Távol kellett volna maradnom tőle, ahogy kérte.
- Ha utált, miért írta, hogy bízzak benned? - így végképp nem értem a nővérem. Ideállít egy fiú egy levéllel, amiben Bianka azt kéri, hogy bízzak egy vadidegenben...
- Nem tudom. - mondja komoran Luke. 

Ennyiben maradt a beszélgetés. Luke elég zaklatottnak tűnik, szóval nem akarom tovább erőltetni a témát. majd később.

*

Már világos van, amikor újra felkelek. A többiek egy kört alkotva vitatkoznak tőlem kicsit balra. Elég hangosak, de a szóáradatban és véleményfolyamatban nem tudom kivenni, hogy miről folyik a vita. Bűntudatom van, amiért úgy bealudtam este. Az utolsó emlékem, hogy a tüzet bámulom és hallgatom a monoton ropogást, ahogyan a lángok lassan felemésztik a tűzifát. 

- Jó reggelt! - megyek oda, kizökkentem őket a heves társalgásból. Jessie horkant egyet és a másik irányba sétál, nekem hátat fordítva. Hát ez nem túl kedves... A többiek is szúrós szemmel néznek, kivéve Lukot, aki inkább bűnbánó, mint mérges. - Baj van? Srácok, ha az, hogy tegnap elfelejtettem leváltatni magam akkor sajnálom. - kezdem a mentegetőzést. Igazából ennyiben ki is fújt a szabadkozás, nem tudok érvet felmutatni, vagy logikusan elmagyarázni, hogy miért ne legyenek rám dühösek a történetek miatt. De végül is nem történt semmi baj, vagy mégis? 

- Jó reggelt - köszön vissza végül Jessie, aki egy-két lépést még tett a közeli fákhoz, majd visszafordult felénk. - Alice. -fejezi be a mondatot a nevemmel. 

- Te - elakadt a szavam is. - Honnan? Vagy kitől? - makogok tovább. Nem lenne szabad tudnia az igazi nevem. Nekik csak Lia vagyok, Lia Moor. 

- Meglep, hogy az igazi neveden szólítalak, hmm? - megfogja a ezében tartott papír galacsint és felém hajítja. Az összegyűrődött cetli pont a lábam előtt landolt, felvettem és kisimítva megállapítottam mi az. 

-  A levél. - motyogom. Bianka a levelét Alicenek címezte, hiszen neki ez volt a nevem. Lia Moor csak egy szerep volt, amibe a viadal túlélése céljából kényszerítettek a felettem álló hatalmak.

- Mikor akartad elmondani? - kiabálja Jessie. Nem értem miért dühös ennyire. Inkább lenne azért dühös, mert bealudtam őrségben, az indokolt lenne, hiszen a túlélésünk múlik az őrszemeken. De ez? 

- Miért kellett volna egyáltalán elmondanom? Nem gondoltam fontosnak. - kimondom, ami először eszembe jut, de aztán azonnal meg is bánom. Nem ezt akartam kihozni ebből. - Úgy értem...

- És neked mi fontos, Lia? Vagy Alice vagy bárhogy is hívnak? - Mi fontos? A nővérem és Nova. Ők ketten rohadtul fontosak voltak és valószínű, hogy egyikük sem fogja megélni a jövő hónapot. Nova meghalt az arénában, Biankát meg lázadásért kivégzik. Jó esetben lefejezik, vagy felakasztják. Ha nincs szerencséje, akkor... bele sem merek gondolni milyen embertelen és gonosz módszerekkel akarnak majd belőle olyan információkat kipréselni, amik nem is léteznek. 

- A túlélésem. Lia Moorként sorsoltak ki a viadalra, nem mondhattam, hogy igazából nem ez a nevem! - Ezt nem lehet két mondatban megmagyarázni. - Belekényszerítettek egy szerepbe. Nem tehettem róla. Játszanom kellett! - Jessie szemeiben könnyek csillognak. Ahogyan a többiek tekintete között cikázom, a megértés szemernyi jeleit kutatva, rá kell jönnöm, hogy még mindig dühösek, de ehhez a megbotránkozás és az undor is párosult. 

- Szóval az egész csak játék volt? -  a fiú hangja meg-meg csuklik. - Az egész egy nagy rohadt színdarab volt? - a végén már ordít. Leesik min akadt ki. És hirtelen értelmet nyer a megbotránkozás és az undor. A düh és az elkeseredettség. Egy szörnyetegnek érzem magam, és egész testemben ledönt minden önbecsülést az a gigantikus méretű szégyen hullám, ami végigsöpör rajtam. Kiirt minden önbizalmat és elértéktelenedő egoizmust, ami az eddigi szenvedések és megpróbáltatások közepette még képes volt fennmaradni elmérgesedett lelkemben. - Éreztél egyáltalán irántam valamit? -hangja végleg megtörik, torkából morgás szerű zokogás tör fel. Ököllel belevág a hozzá legközelebb eső fába, aminek a kérge beszakad és darabokban hullik a törzs köré. Jessie rádől a fára és ekkor tör ki belőle a sírás.

- Az a része nem, - hisztérikus állapotok kerülgetnek. - nem! - kiabálom. Nem tudom folytatni a mondatot. Minden amit irántad éreztem őszinte volt! Kiabálnám és ő a karjaiba fonna és addig szorítana, amíg el nem múlik az összes kétely és zavartság belőlem. De nem ezt történik. Jessie elborult tekintettel mered rám. 

- ismertük egyáltalán egymást? Mert én már azt sem tudom ki vagy. - Hideg tekintetével szinte szétszakítja a lelkem. Megöl. Én nem ezt akartam. Hirtelen rohannak meg az érzelmes, ezzel szemben a testi folyamataim leállóban vannak. A légzésem el-elakad, kiszárad a torkom és képtelen vagyok az alapvető és létfontosságú mechanizmusokat végrehajtatni a szervezetemmel. Térdre zuhanok. Öklendezve várom, hogy legördüljön egy könnycsepp az arcomon, de hiába várok. Csak elkeseredetten az arcomba temetem a kezem és szép lassan magzatpózba gömbölyödök a földön.Várom, hogy a Pánik megtegye a hatását és a Roham végleg átvegye az elmém fölött az irányítást, Csodaországba repítve engem, ahol megnyugodhatok. 

*

Ez olyan, mint egyfajta drog nem? Ha el akarok bújni a valóság elől csak simán beveszek egy-két bogyót és kész. De amikor visszatérek a valóságba rá kell döbbenjek, hogy az idő, -még ha én el is akarok menekülni előle - nem áll meg a kedvemért. Minden megy tovább és én kimaradok belőle. Az életem nagy részét Csodaországban töltöm azért, hogy olyan emberekkel beszélgessek, akikkel semmi értelme beszélni. Hiszen ők ettől még nem fogják megmondani a saját véleményüket. Azt mondják, amit én akarom, hogy mondjanak. A tanácsokat, amiket adnak magamtól is ki tudnám találni, hiszen a csodaország-beli Nova a képzeletem szüleménye. Ne tudhat annál többet, mint amennyit én tudok. Bármennyire is akarom, hogy az igazi Nova adjon nekem tanácson, mint külső szemlélő, nem tud, mert rohadtul meghalt.
Ott állok. Azon a nevezetes eseményen, amit régen a körzetekben aratás napi sorsolásnak neveztek. Először a fiúkat húzzák ki. Majd jönnek a lányok. Megszorítom a legjobb barátnőm, Nova kezét. Majd hirtelen elengedem. Felolvassák a nevet. Egy hatalmas kő esett le a szívemről: Nem én vagyok. De hirtelen hallok egy hangot:
- Önkéntesnek jelentkezem. - kiálltja valaki egészen közelről. Kapkodom a fejem, hogy vajon ki volt a hang kiadója, de nem látok mozgó ajkakat, csak kémlelő tekinteteket. Majd ráeszmélek, hogy a hang egészen közelről jön. Az én torkomból.
Kinyitom a szemem és Bianka mogyoróbarna tekintetével találkozom. A szeme csillog, ajkai mosolyognak, mint minden reggel. Nagy nehezen felülök az ágyamban, de a tagjaim mintha ólomból lennénk.
- Ha egy mód van rá, azért próbálj meg nem önkéntesnek jelentkezni, jó? - nevet Bianka és odaadja a bögre forrócsokit, amit eddig a kezében tartogatott. Nevet, de látom rajta, hogy csak az idegességét próbálja leplezni. Aggódik értem, amit persze nem nehéz. Amióta bejelentették az utolsó viadal megrendezését, rendszeresen jelentkezem önkéntesnek. Nem minden éjszaka, de gyakran. - Minden rendben lesz, nyugi. - simítja meg nővérem a vállamat.
- Nem vagyok ideges. - jelentem ki határozottan. Nem engem kell megnyugtatni. Neki van szüksége arra, hogy azt mutassam, hogy magabiztosan kiállok arra a rohadt főtérre és megvárom, amíg felolvassák azt a nevet, ami nem az enyém, majd szépen hazasétálok, hozzá. - Csak kicsit rosszul aludtam.
- Megint a rémálmok? - kérdezi aggódva.
- Nyugi, csak egy kis fáradtság, ettől még nem fogok összeesni a sorsoláson...

*

- Alice - ráz fel Demon. Az igazi nevemen szólít. Mivel eddig körül-belül háromszor beszéltünk egymással, nem alakult semmilyen bizalmi elvárás. Nem várja el tőlem, hogy őszinte legyek és teljesen hidegen hagyja, hogy mi a nevem. - Gyere, ellátom a sebeid. - mondja, Lenézek a kezeimre, amiken az alig varasodott sérüléseket "álmomban" lekapartam. Megint vérzik. Az állandóan szerzett, újabb és újabb kék foltok, és a hatalmas vágás mellett, ami az alkaromon van és szinte folyamatosan lüktet, ez az egy-két vérző seb igazán elhanyagolható.
- Nem kell, kösz - a kezemért nyúlt, de én hirtelen elkaptam. - Legalább érzem, hogy akármilyen szörnyetegnek állítom be magam, ember vagyok. - motyogom. Nem akartam megosztani Demonnal, csak egy hangosan kimondott gondolat volt.
- Nem vagy szörnyeteg. - felkapom a fejem. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd megrántja a vállát és elnéz mellettem. - Mindenkinek lehetnek titkai... - lehalkítja a hangját és egy kicsit közelebb hajol.
Persze, lehetnek titkaim, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Jessie azt hiszi, hogy az érzelmeim is a színjáték része volt. Pedig ez nem igaz, nincs így. A helyzet kísértetiesen hasonlít Katniss és Peeta történetéhez. Vagy nem. Nem. Nem. Ez nem a taktika része volt. Nem is volt semmilyen taktika. Az érzelmek pont, hogy csak összekavartak mindent. Nem volt jó. Ha rajtam múlott volna, nem tettem volna ilyesmit. De Jessie szemében mégis én vagyok a rossz.
Nem szólok hozzá. Nem tudom miért nem beszélem meg vele. Csak nem. Ha elengedem talán nem okozok neki több fájdalmat. Had higgye, hogy gonosz vagyok. Inkább, mint hogy újra közel kerüljünk egymáshoz, és megint megbántom... Mert ez szokott lenni. Valamiért akik közel vannak hozzám, azok szenvednek a legtöbbet.
- Még mindig úgy gondolod, hogy jó vezető lennék? - kérdezem, miközben a mellettünk fekvő követ bámulom. Az egyik fele teljesen lapos, olyan mintha valaki ketté vágta volna. A másik fele ezzel ellentétben göröngyös. Ezt a felét puha, zöld moha borítja.
- Aha - visszaemelem a tekintetem Demonra, aki megvonja a vállát és halványan elmosolyodik, épphogy kirajzolódnak a gödröcskéi.
- Oké - nekem is mosoly kúszik az arcomra és lesütöm a szemeim.
Ahogy lenézek, a lábaim között ott hever a nővérem összegyűrt levele. Biztos Jessie dobta ide, amikor veszekedtünk. Felveszem és kisimítom. Az egyik oldalán van a rendes levél szöveg, viszont felfedezem, hogy a másik oldalára is írtak valamit, szintén a nővérem kézírásával.
- Mit találtál? - kúszik oda mellém Demon. - Olvasd! - bök a papír felé az orrával. Bólintok.
- Tudom nem lenne szabad ilyet kérnem tőled, de kérlek, ha teheted, menj vissza a Kapitóliumba és búcsúzz el anyától! Tudom nem volt soha egy kedves nő, de nem érdemli meg, hogy mindkét lányát elveszítse búcsú nélkül. Üzenem neki, hogy szeretem és bár haragban váltunk el, soha nem akartam neki rosszat, még ha ő néha így is érezte...
- Irány a Kapitólium? - néz rám a fiú.
- Irány a Kapitólium.