II. - 4. rész

- Nem. - jelenti ki szinkronban Bethi és Jessie. A lány egy pillanatra Jessiere veti a tekintetét és elégedett mosollyal az arcán végigméri a fiút. Féltékenység árasztja el a testem. Aztán hamar rá kell döbbenjek, hogy Jessie jelenleg próbál a legminimálisabban tudomást venni arról, hogy egyáltalán a világon vagyok. "Lia Moor. A lány, akit szerettem. De sajnos meghalt a viadalon." Lia Moort a viadal teremtette, és ő is ölte meg. Mert ha nincs viadal, ő sem létezik többé.

- Alice, fal fehér vagy. Jó érzed magad?  - kérdezi semleges hangon Jessie. Közömbösen. Őt is elveszítem. Utoljára Jerodnál láttam ezeket a hideg, semleges, tartózkodó gesztusokat.
Összefonom a kezem a hasam előtt. Émelygek. Arrébb lépek pár lépést. Epét hányok egy fa tövébe. Az undorító íz szétterjed a számban. Köpök néhányat, majd visszatántorgok a többiekhez. Mély levegőket veszek.
- Persze. - sóhajtok egyet. Teljesen kivert a víz. A hideg végig futott a hátamon, a testem megrángott. - Induljunk minél hamarabb. - folytatom. Nem fogok eltántorodni az ötlettől. Biankának igaza van. El kell köszönnünk a családunktól.
- Nem hallottad? - Bethi lenéző hanglejtéssel fordul felém. - Nem megyünk a Kapitóliumba. - büszkén megáll Jessie mellett és engem újra elfog a hányinger.
- Annyival tartozunk a rokonainknak, hogy elköszönünk. - győzködöm tovább. A lány továbbra is úgy néz rám, mint egy idiótára. Nem bírom a stílusát. A népszerűnek titulált lányok viselkedtek így a régi iskolámban.
- De egy álszent ribanc vagy! - sziszegi a fogai között. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire szókimondó vagy csak nem tud uralkodni az indulatain. Persze az is lehet, hogy csak engem nem bír. - Ráadásul ostoba is. Nem tudom felfogni, hogy gondolhatod, hogy van lehetőségünk visszamenni a Kapitóliumba. A külső körzetekben is rizikós tartózkodnunk, nem hogy Panem szívében... - kiborul és kiabálni kezd velem. Elég meggyőző, elbizonytalanít.  Talán igaza van. Nem kéne visszamennünk.
- Elizabeth, elég. - állítja le Demon. Megérinti a lány csuklóját, mire annak szúrós tekintete megenyhül, ahogy felnéz a fiúra. Elrántja a kezét és újra felölti mogorva arckifejezését. - Szerintem igaza van... - folytatja a srác. Bethi megforgatja szemeit és közben visszalép Jessie mögé.
- Ne, Demon, jól mondja. - a hangom rekedt és remeg, így köhögnöm kell párat, hogy visszajöjjön. - Senkit nem akarok magammal rángatni és nincs is jogom ilyesmihez. Meneküljetek el minél hamarabb Panemből!
- És te? - vonja fel kérdőn Jessie a szemöldökét.
- Én maradok, muszáj elköszönnöm valakitől. - Miközben ezeket kimondom, nem az anyámra gondolok. Nem, valaki egészen más jelenik meg előttem. Egy őszhajú, de mégis életerős ember, aki makacsul gondozza a füvészkeretet már lassan 40 éve. Nova apja. Mindig úgy kezelt engem, mintha én is a lánya lennék, ami néha jól jött, mivel nem igen tudtam túl sok mindent a sajátomról. Bianka elmondott néhány dolgot, de az tényleg minimális mennyiségű volt. Nem igen mertem soha feszegetni nála ezt a témát. Láttam rajta, hogy fájnak neki az emlékek. Nem tudom eldönteni, hogy nálam ezen emlékek hiánya jó-e vagy rossz.
- Veled megyek. - jelenti ki Demon. - És ha lenne eszetek, ti is így tennétek. - néz mélyen Bethi szemébe. A lány mintha picit összezavarodna, elkapja a tekintetét és elviharzik. Jessie, mint egy engedelmes kiskutya, fut utána. Összeszorul a torkom. Halkan felnyögök, majd leülök egy nagyobb kőre. - Velünk fognak jönni. - ül le mellém a földre Demon.
- Honnan veszed? - kérdezném tőle, de félúton a hangom megtörik. Olyan mintha sírni készülnék, de szemeim teljesen szárazak.
- Mert vezetők vagyunk. Elliot és Femina szó nélkül követnek, Jordent meg lehet győzni, Jessie pedig nyilván nem maradna egyedül. - magyarázza.
- És Bethi? Elég határozott lánynak tűnik... - talán ő még jobban is tudná vezetni a csapatot, mint én... Én nem vagyok vezető alkat, ez a lány az. Határozott, magabiztos, bátor, tud hatni az emberekre és tökéletes az idegrendszere. Hozzá képest én... egy semmi vagyok.
- Elizabeth? Ugyan már... Bárhová követ engem, mert belém van habarodva, csak még nem látta be. - neveti el magát a fiú.
- Jajj, de magabiztos itt valaki...- nevetek fel.
- De hát ha ez az igazság... - elkezdek nevetni. - Most miért? Mondd, hogy nem vagyok egy Adonisz... - még jobban felerősödik a nevetésem. Próbálok neki valamit válaszolni, de alig jutok levegőhöz. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mit találtam ennyire viccesnek ezen, de azóta nem nevettem ilyen őszintén, amikor Jeroddal voltunk a fürdőkádban és Koraline ránk nyitott.
- De nagyon helyes vagy - nyögöm végül ki, miközben a nevetéstől könnyező szememet törölgetem. - De nem értem, hogy ettől Bethi miért...
- Hidd csak el, ha akarnám simán összejöhetnénk.
- És nem akarod? - kérdezek vissza.
- Hát, nem is tudom... A kapcsolatokból sosem sül ki semmi jó, főleg ha menekül az ember. - tárja szét a karjait és végig mutat  a látóhatáron. A mosoly leolvad az arcáról és szeme elhomályosul a borús gondolatoktól. Közben teljesen lement a nap és félhomály lett úrrá mindenen. - Megyek, rakok tüzet. - mondja, majd feltápászkodik és visszasiet a táborhelyhez.
Egyedül maradok. "A kapcsolatokból sosem sül ki semmi jó..." a fiú szavai visszhangoznak a fejemben. Újra és újra, ugyanazzal a hanglejtéssel, hangsúllyal, hangerővel. Tényleg nem. Soha. Egy ideig persze boldogság van, de amint bármi hiba csúszik a rendszerbe, akármi, sosem lesz többé olyan, mint az előtt. Jelen esetben persze elég nagy volt ez a hiba és sajnos néha olcsóbb új gépet venni, mint az alkatrészt megjavítani.
Szerelem? Én szerelmes vagyok Jessiebe? Honnan tudhatnám, hogy milyen érzéseknek kell a hatalmába kerítenie, ha szerelmes vagyok? És ha minden szerelem más? Hiszen nem lehet mindenkit ugyanúgy szeretni...
Az az egy biztos, hogy Jessie fontos nekem, de ez nem biztosíték arra, hogy szerelmes vagyok. Itt mindenki valamilyen szinten fontos nekem. Két ember van, akit biztosan és önzetlenül szerettem életemben. Az egyik már halott, a másik pedig valószínű hamarosan az lesz.
Szédülni kezdek. Nem, ez így nem lesz jó. Erősnek kell maradnom. Nem veszíthetem el azt a kevéske önuralmat, ami még bennem maradt. Jól van, mély levegő...

*

Valaki megérinti a vállam, mire én ijedten kapom fel a fejem. Már egészen sötét van. Egy sziklának dőlve ülök, lábaimat a mellkasomhoz szorítva. Majd felnézek ébresztőmre és egyenesen belebámulok Jessie sötét szemeibe. A tűz furcsa fényjátéka tükröződik benne, amitől egészen földöntúlivá válik. Igazából furcsa szemei vannak. Néha mélybarnának látom. Olyan amiben bárki el tud veszni és bizalmat és barátságosságot áraszt. De néha egészen máshogy csillog. Van benne valami megmagyarázhatatlan sötétség. Néha halvány gonosz fény csillog a szemeiben. Ez utóbbinak látom most is.
- Jól vagy? - kérdezi lágy, nyugodt hangon. Nem tudom eldönteni, hogy őszintén érdekli, vagy ez megint ironikus, így próbálok semlegesen válaszolni.
- Aha, - a hangom remeg és baromi magasan szól, megköszörülöm a torkom - miért ne lennék jó? - Jessie megszakítja a szemkontaktust és cikázni kezd a tekintetével.
- Hát, mert egy napja itt gubbasztasz. - motyogja, miközben zavartan a mellettem fekvő ködarabot vizsgálja. Picit meghökkent, amit mond. Egy nap eltelt? Hogy lehetséges ez? Azt hittem, hogy csak pár óra volt.
- És csak most zökkentettetek ki? - magamat is meglepem, hogy milyen ellenségesen reagálok a fiúval szemben. Jessie idegesen felhorkan, majd kifújja a levegőt, szépen lassan, és nyugodtan folytatja.
- Nem akartunk zavarni, azt hittük jobb ha békén hagyunk kicsit. - Igazából, ha tiszta fejjel tudnék gondolkozni teljesen megérteném, amit a fiú mond és még hálás is lennék talán. De most egyáltalán nem ez a helyzet.
- Hiszen, hiszen tudtátok, mind tudtátok, hogy minél hamarabb a Kapitóliumba kell mennem - emelem fel a hangom. Most értettem csak meg, mit értettek az alatt a régi emberek, hogy valakinek "forr a vére a dühtől". Én is pont azt érzem, hogy belülről melegít valami és ha akarnék se tudnék lehiggadni, illetve nem most.
- Jó, nyugi, holnap hajnalban felőlünk indulhatsz.  - teszi védekezően maga elé a kezét.
- Nem - kiabálom - minden egyes itt töltött percemmel Biankának ártok, ő feláldozta magát, azért hogy én kijuthassak, és ezt nem tudom neki meghálálni, soha. - hisztérikus zokogás tör fel a torkomból és összerogyok a földön.

*

Reggel mikor kinyitom a szemem, fájdalom hasít a halántékomba, a szemeim be vannak dagadva és lüktetnek és a karomon az alig beforradt sebek közül is felszakadt pár. Felülök és körbenézek. Újabb reggel és én még mindig itt vagyok. Csak vesztegetem az időm, bár nem mintha nem lenne belőle rengeteg. De én akkor is oda akarok menni. Látnom kell még egyszer utoljára az otthonom.
 Felállok és elindulok az erdő felé. Dühösnek érzem magam. Egyre szaporábbá válik a légzésem. Elkezdek futni, és csak rohanok, nem is figyelve merre megyek. Nem tudom miért vagyok dühös. Furcsa érzés.
Hirtelen megbotlok valamiben és a földhöz csapódom. Elerednek a könnyeim és mérgesen csapkodok. A kezembe veszek annyi száraz falevelet amennyit csak tudok, és összetépem őket, majd szétszórom. Elvakítanak az ezüst cseppek, míg végül felhagyok a dühöngéssel és összehúzom magam, átkarolom mellkasom előtt a térdeim. Megsemmisültnek érzem magam, mint akiből a maradék erő is kiszállt.
- Alice - majd kiugrok a bőrömből ijedtemben, megint. - Mit keresel itt? - Demon egy fa tövében ül, egyáltalán nem vettem észre. 

- Én csak... - a hangom remeg. Igazából egész testemben remegek. Elegem van, hogy nem tudom kordában tartani az érzelmeim. A Kapitóliumban mindig tudtam, hogy kit kell játsszak, de ki lennék én valójában? Egy bizonytalan idegroncs? Ez volnék én? - én csak gondolkodok. - köszörülöm meg a torkom. 

- Hm, az erdő nekem is segít néha, hogy tisztábban lássam a dolgokat. - mondja ironikus mélységgel. Letörlöm a könnyeim egy részét és elmosolyodom. 

- Mélyre szántó gondolatok. - felnevet és felém dob egy marék száraz falevelet, ami szanaszét repül. Nézem, ahogy a nyár utolsó maradványai is a földre hullanak. Leolvad az arcomról a mosoly. A nyár rég elmúlt, de nem ereszt. - Miért vagyunk még itt? - fordulok Demon felé és török ülésbe helyezkedem. A fiú picit meghökkenni látszik a hirtelen téma- és hangulatváltásom miatt. - Megint elvesztegettünk egy újabb napot. A Kapitóliumba kell mennem. - mondom, felpattanok és visszaindulok a táborhelyhez.
- Várj, most akarsz indulni? A pályaudvar tele lehet Békeőrökkel nappal. - a fiú is talpra ugrik és követ engem.
- Akkor gyalog megyek. - mondom. Nem egészen gondoltam át, hogy az milyen hosszú út lenne.
- Megbolondultál? Hosszú és kockázatos vállalkozás lenne, pláne egyedül. - elkapja a csuklóm és maga felé ránt.
- Akkor gyere velem! - nézek mélyen a sötét szempárba. Most először érzem, hogy talán tényleg bízhatok Demonban.
- Várj estig és veled megyek. - mondja. Elég közel vagyunk egymáshoz, érzem a meleg leheletét az arcomon.
- Alkonyat. - alkudozom tovább.
- Rendben. - hátrébb lép és a kezét nyújtja. Én kihúzom magam és minél határozottabbnak próbálom magam mutatni, kezet rázunk.
Visszamegyünk a táborba és apránként pakolászni kezdünk. Senki nem kérdezi, hogy mit csinálunk, amit nem csodálok. A többiek még mindig neheztelnek rám kissé az Alice dolog miatt. Félig meg tudom érteni, de azért magamban megjegyzem, hogy én nem duzzognék ennyit egy név miatt. Biztos nekik is vannak titkaik...
Mikor mindketten végeztünk a pakolással, a nap már vészesen a horizont felé közelített. Sugarai egészen haloványak. Mégis áraszt valami fáradt melegséget, ami csiklandozza az arcom. Elmosolyodom. Érdekes érzés, simogató. Leülök egy kőre és a végleten tájat bámulom. A nap, mint egy vén asszony bukik alá, míg már csak a színes felhők mutatják, hogy nem távozott teljesen.
 Jorden ül mellém.
- Veletek megyek - szólal meg hirtelen. Ránézek. Arca teljesen komoly, kifejezetten elhatározottnak tűnik.
- Felőlem - vonom meg a vállam. Nem igazán értem mi indoka lenne visszamenni. A Kapitóium számára nem otthon. Jorden Movio, akárcsak Lia Moor a viadal teremtménye. Semmi kapcsolatuk a külvilággal. Se barátaik, se családjuk. Különbség, hogy én, mint álarc használtam Liát... és hogy neki voltak barátai, akik velem, nem igazán szimpatizálnak. Furcsa, hogy pont Demon az, aki képes volt a maszkom mögé látni. Különös.
Útra készen állunk. nagyjából két óra alatt leérünk a völgybe. Onnan nincs messze a pályaudvar. Luke teljes útbaigazítást adott, hogy melyik vonat, melyik vagonjába kell szálljunk, hogy ne vegyenek észre. Nem tudom miért, de megbízom benne. Remélem nem tévedek.
A pályaudvar elég lehangoló hely. Fémpor és szén szaga keveredett a levegőben. Csupa fémből készült, rozsdás oszlop, ami a koszos üvegtetőt tartják. Néhány őrjáratban levő autó fényszórója pislákol, de még így is a sötétben tapogatózunk. Nehéz úgy észrevétlen maradni, ha nem látod mi kerül az utadba...
Demon megy elől, én középen és Jorden zárja a sort. Demon próbál mutogatni, hogy valami féle kommunikációnk mégis legyen egymással, de a félhomályban alig tudom kivenni, hogy mit akar ezzel közvetíteni. Végül leesik, hogy erőteljes gesztikulációival egy vagon felé hadonászik. "Ez jó lesz?" gondolom ezt akarta kérdezni. Mivel rohadtul semmit nem látni se a kiakasztott táblákból - már ha egyáltalán vannak - se a vagonokra festett számokból.
Bólintok, majd hátranézek Jordenre, aki ugyanígy tesz. Óvatosan felmászunk a vonatra. Belül még nyomasztóbb, mint az eddigi környezet. Sötétebb van, mindenütt fa dobozok. Legalábbis megítélésem szerint fából, de ezt csak tapintásra tippeltem, amikor az egyiknek nekimentem.
Három doboz volt egymásra rakva, és ahogyan beleütköztem, a legfelső nagy csattanással leesett a földre és a tartalma - egy nagy rakás alma - szerteszét gurult a földön. Jorden hirtelen megfogta a karom és berántott az egyik ládavár mögé. A hely igencsak szűkös volt a vagon fala és a ládák között. Éppen, hogy elfértünk Jordennel, a mellkasunk összeért. Hirtelen felkaptam a fejem és egy gyönyörű kék szempárral találtam szembe magam. Léptek zaja törte meg a csendet. A szívem majd kiugrott a helyéről. Hirtelen lepörgött az agyamban minden lehetséges, rosszabbnál rosszabb eshetőség. Megtalálnak, elfognak, esetleg helyben kivégeznek, vagy börtönbe zárnak és majd a nagy-nyilvánosság előtt, hogy Panem összes lázadni vágyó polgára tudja, mi történik, ha valaki a szavuk ellen tesz. És a vége mindig ugyanaz: Halál, halál, halál, halál, halál. A sorsát úgy tűnik senki nem kerülheti el...