II. - 5. rész

Halvány fény világítja meg a vagont, félhomállyal borítva be a helységet. Eddig nem is vettem észre, hogy Jordennek megnőtt a haja. Amíg mivel rövid volt, nem látszott, hogy alapból göndör, de mivel most majdnem a szemébe lóg, tisztán látni, hogy olyan, mint a malac farka.
A dobozok és a fal közé be vagyunk préselődve, a testünk egymásnak simul. Érzem a szívverését. Ütemes és megnyugtató. Bum, bum-bum. Ellentétben az enyémmel, ami rendszertelenül kalapál, néha-néha ki is hagy. Nem tudok rendesen levegőt venni, így lihegni kezdek. Jorden rám néz és a szám elé teszi a kezét.
Érzem, hogy valaki fellép a vonatra és lassú - idegesítően lassú - lépésekkel besétál. Összeszorítom a szám és becsukom a szemem. Biztos, hogy elkapnak. Elkerülhetetlen. Basszus! Most végünk. Kér volt belerángatnom ebbe Jordent és Demont. Demon tévedett, nem lenne belőlem jó vezető. Ha bármire alkalmas lennék, nem hagytam volna, hogy velem jöjjenek, sőt megtiltottam volna nekik. Kockáztattak, bíztak bennem és ez lett belőle...
- No, lám... - szólal meg valaki gúnyos, vékony hangom, majd felnevet. Résnyire nyitom a szemem, majd mikor megpillantom az ismerős arcot, teljesen. Elkerekednek a szemeim. - Legalább most hasznát vettük, hogy ügyetlen vagy. - mondja és kissé gonosz mosolyt villant. Az almákra gondol, amiket levertem. Valószínű, hogy így találtak meg.
- Én is örülök, hogy látlak. - mondom mire a lány megfogja a kezem és kihúz a présből. Bethi. Eliot. Femina. Körbe tekintek. Sehol nem látom őt. - Hol-hol van Jessie? - nézek kérdőn Bethire.
A lány válaszra nyitná a száját, de ekkor hirtelen bezáródik mögötte a távvezérlésű fémajtó és a vonat megmozdul a talpunk alatt. Egy pillanatra összerezzenek. Egy éles sípolást hallunk, majd a jármű gyorsít, egy darabig kellemetlenül zakatol, de végül elhallgat. A vagon padlóján és az ajtó helyén is elég sok lyuk van, így nem mondhatni éppen szélcsendesnek a helységet. Bár a lyukak előnye, hogy nappal valószínűnek tartom, hogy némi fény be fog szűrődni.
- Nem jött velünk. - Eliot ül le mellém az egyik láda mellé.
- Miért? - kérdezem.
- Megtört. - mondja a srác maga elé meredve. A cipőm orrát kezdem tanulmányozni. A bakancs, amit anno direkt méretre gyártottak mindenki számára, elnyűtt. Kissé levált a talpa, koszos és lerúgott. Lehangoló. - Nem akar ez olyan jövő irányába futni, ami a végzetévé válhat. - ezt meg hogy értheti? Mindig nehezemre esett Jessie gondolataiba belelátni. Furcsa.-  Legalábbis nekem ennyit mondott - teszi a végén hozzá a srác és rám néz. Csak most veszem észre, hogy a fiú egyik szeme világos kék, a másik sötétebb. Nagyon érdekes.
- Nahát, a szemed. - aztán leesik, hogy Jessieről volt szó, akivel kapcsolatban mindenki azt hiszi, hogy csak megjátszottam az érzéseim, mert szükségem volt rá az életben maradáshoz. Klassz. Most érzéketlennek tűnök.
- Öhm... Igen, Heterokrómia. - a srácon látszik, hogy megzavarta a gyors témaváltásom. Mostanra rájöttem, hogy a fiúkat sokkal egyszerűbb zavarba hozni, mint a lányokat. Nova például soha, de szó szerint soha nem pirult el nyilvános helyen. Sőt, néha tudta is szabályozni szerintem. Ha például Hans Gubber -  egy két évvel felettünk járó srác - odajött hozzánk (igazából csak hozzá, mert engem nagyrészt levegőnek nézett) Nova egyből váltott: Egyik lábáról, a másikra helyezte a testsúlyát, csavargatni kezdte a haját, rebegtette a szempilláit és el is vörösödött.
- Menő. - csak ennyit tudok végül kibökni. A srác elmosolyodik és visszanéz maga elé. Még úgy öt percig ülünk egymás mellett, csöndben. Én azon gondolkozom, hogy mit gondolhatnak most rólam a többiek. Lehet, hogy túl sokat törődök az ilyesmivel? Nem tartozok senkinek magyarázattal.
Egyszercsak Eliot feláll, biccent, visszaintek és átül Bethi mellék, a vagon másik oldalára. Király. Most el fogja neki mondani, hogy mennyire érzéketlenül reagáltam a Jessie-s ügyre... Az a lány így is utál. Szerintem szar vezető lennék. Bár ebben talán nem téved nagyot.
Úgy határozok, hogy ledőlök egy picit, hiszen itt felesleges őrséget állnunk, mire a Kapitóliumba érünk... hát nem tudom pontosan mennyi, de akár napok is lehetnek szerintem. Össze-vissza forgolódok. Sehogy sem kényelmes. Ez most biztos picsásan hangzik. "Jajj szegény kapitóliumi lány, nem kényelmes az ágyikója, hiányolja a selyem párnát..." Pedig eddig nem panaszkodtam. Az erdőben sem puha a föld, de kényelmesebb, mint a vaspadló. Már hajnalodik mire sikerül álomba erőszakolnom magam.

*

 Álmomban egy kórházban járok. A lámpák neon fénnyel töltik meg a nem épp kellemes hangulatot árasztó folyosókat. Senki nincs se a folyosókon, se az oldalt elhelyezkedő kórtermekben. Néhol a lámpák is kialudtak, vagy baljósan villognak. Egy kórház amúgy sem vidám hely, de most kifejezetten hátborzongatónak hatott. A néma csendet csak a lámpák zúgása törte meg.

 Elkezdtem járkálni a kórtermek között, a folyosón, hátha találok valakit. Próbálkozásom hiábavalónak bizonyult, ugyanis se a recepción, se a nővér szobában egy árva lelket sem leltem. Elkeseredetten ültem le az egyik ágy szélére. Nem tudom mit kéne csinálnom. Mi lenne itt a feladat? 

 Nem sokkal később hangot hallottam. Furcsa, hörgés szerűt, mint amikor valakinek a fejét lenyomják a víz alá, és utána csak köpködik a vizet és próbálja felöklendezni a tüdejéből. Felpattantam és a hang irányába indultam. Megállok egy ajtó előtt. Tisztán hallom, hogy benn valaki hörög, morog. Óvatosan a kilincs felé nyúlok és lenyomom. Zárva. Csak most veszem észre, hogy az ajtó meg van nevezve. Szép, fényes ezüst táblán a "műtőhelység" szó szerepel. Hirtelen ötletem támad. Ha ez egy műtő, akkor biztos van egy szoba, ahonnan figyelni tudják az eseményeket. Benyitok a mellette levő ajtón. Nyitva van. 

Szürke falas, szürke padlós, mindössze néhány négyzetméteres helység. Az egyik falán egy nagy, sötétített üveges ablak helyezkedik el. Odaállok. Igazam volt. Innen a műtőbe látni. Pár orvos ügyködik a beteg körül. Minden úgy néz ki, mint egy szokásos műtéten. Tudom, mert Nova, amióta betöltötte a kórhatárt, azóta járt a gyógyítói tanfolyamokra és legjobb barátnője lévén, én ott voltam az összes vizsgáján. Talán másfél évvel ezelőtt tette le az "asszisztens műtőorvos" - vizsgát. Tehát jóformán le tudna vezetni egy operációt. Durva. 

 Egy ideig találgattam, hogy ki lehet az operatőr műtőorvos, az asszisztens és a másodasszisztens, de végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Az jobban, hogy ki az a szerencsétlen, akit úgy műtenek, hogy nem altatták el. Mikor egy pillanatra ellépett az egyik orvos, megláttam. Szerencsétlen lány pont engem nézett. Bár tudom, hogy nem lát át az üvegen, mivel ez csak egy irányú, mégis olyan érzésem volt, hogy tudja, hogy ott vagyok és pont a szemembe bámul. Amikor jobban szemügyre vettem, azt hittem azonnal felsikítok. A szája madzaggal be volt varrva, még a tű is benne volt. Nem vesztegették arra az időt, hogy elvarrják. Ahogy a lány kétségbeesetten próbált tiltakozni, a száját marcangolták szét az öltések. Arca eltorzult a fájdalomtól. 

A szoba másik felében két orvos beszélgetett. Majd egyszerre indultak az ajtó felé. Három ember maradt a műtőben. Ekkor már a lány teljes teste láthatóvá vált számomra. A szám elé kaptam a kezem. Szörnyű! Emberek, hogy képesek ilyet tenni? 

 A lány meztelen volt, de szinte az egész testét zúzódások, vágások, kék-zöld foltok alkották. Kezei, lábai nem simán bilinccsel, de még kötéllel megerősítve vannak az ágyhoz kötve. A kötél véres. A lány össze vissza kapálódik, de hiába. Az egyik orvos, aki eddig az asztalon rendezgetett valamit, megelégelte a lány hangoskodását, megfogott egy szikét és rezzenéstelen arccal vágott bele a lány mellébe. A lány teste megfeszült a fájdalomtól, csípőjét feltolta, szemeit összeszorította és torka szakadtából üvöltött. Illetve ilyen morgó hangot hallatott, mivel üvölteni kevéssé tudott. Amikor az orvos végett, a lány összecsuklott, elnémult és remegni kezdett. 

 Engem teljesen lebénítottak a látottak. Egyszerre öntötte el a testemet félelem és harag. És ha az embert ez a két dolog irányítja, akkor nem igen ura a saját cselekedeteinek. Kirontottam a szobából, és a műtő ajtaját kezdtem rugdosni erőből. A harmadik-negyedik rúgásomnál a zár feladta és sikerült betörnöm. Az orvosok odabent picit meglepődtek, de igazából kifejezetten unott képpel néztek rám. Csak a lány szemében csillant valami fajta remény. 

 Gondolkodás nélkül rontottam neki a hozzám legközelebb álló orvoshoz. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ezek nem közönséges orvosok, ugyanis akinek nekitámadtam két ütéssel a földre küldött. Ahogyan ott feküdtem, észrevettem egy véres szikét a földön. Óvatosan érte nyúltam és elrejtettem a ruhám ujjában. Újból támadtam, ekkor már felkészülve. Ütöttem, de kivédte, majd rúgni próbáltam, ismételten sikertelenül. Majd ő támadott, hagytam, hogy megüssön, de ekkor előrántottam a szikét és vágtam vele. Az orvos a nyakához kapott, amiből ekkor már jócskán folyt a vér. Térdre rogyott. Diadalmasan álltam előtte, de úgy látszik két pillanat is elég, hogy a kocka megforduljon. Két izmos alak ragadta meg a karjaim két oldalról. Megfordítottak, ahol egy harmadik orvos állt. Magas, jóvágású férfi volt, fekete hajjal, szakáll nélkül. 

- Vigyétek a kihallgatóba! Lesz miről beszélgetnünk. 

*

- Alice! - rázott fel Demon. Patakokban folyik rólam a verejték. Biztos kiabáltam is. Amikor a srác észre vette, hogy fenn vagyok, elengedte a vállam. - Bocs, rosszat álmodtál. - szabadkozott. Felültem és megtöröltem a homlok. 

- Köszi - hálálkodom. Nem akarom megtudni az álom végét. - Felébresztettelek?

- Igen, de nem baj. - vakarja meg a tarkóját a srác. - Nekem is sűrűn vannak rémálmaim. - mosolyog kedvesen. Körbenézek. Úgy látszik csak Demont zavartam meg, mivel mindenki más egyenletes szuszogással alszik. 

- Milyenek? - nézek újra a fiú sötét szemeibe. 

- Hát főleg a családommal kapcsolatos. Mármint... - habozik. Nem akarok a magánéletében turkálni, ha ez neki kényes...

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. - mondom. A fiú egy pillanatra elkalandozott. Biztosra veszem, hogy most emlékképek százai pörögtek le egy pillanat alatt a szemei előtt. 

- Ja, nem gáz. Már lezártam. Az álmok meg biztos a bűntudat miatt vannak. Mivel ott hagytam őket. A húgom és az anyám. Ezért is akarok visszamenni, hogy elbúcsúzhassak. - Nem egészen értem, de látom hogy a srác gondterhelt arcot vág. Nem tudom mit tegyek. Kérdezgessem, és jobb lesz neki, ha kibeszélheti, vagy inkább hagyjam rá. Kiszámíthatatlan. Ha mindig ilyen kedves lenne, mint ahogyan az előbb mosolygott, nem lenne kérdés, hogy kérdezném. De ott van a komor, sötét Demon, aki titokzatos és állandóan dühösnek hat. 

- Értem. - zárom le a beszélgetést végül. Ha akarja, majd úgyis elmondja. - Csak róluk szoktál álmodni? - próbálom másfele terelni a témát. 

- Hát, nem. Néha a viadal borzalmai is kísértenek. - mondja. Hű de vidám témák...

- Jókat nem is szoktál? Egyáltalán? - a srác megrázza a fejét. Nem kérdezek többet. Annyira furcsa, hogy néhány emberben mennyi keserűség és harag van. 

- Te miért akarsz visszamenni? - töri meg végül a hosszúra nyúlt csendet.

- A legjobb barátnőm, Nova, ő is részt vett a viadalon, de mint láthatod most nincs itt... - elcsuklik a hangom. A sírás fojtogat. - Az apját szeretném meglátogatni.

- Részvétem. -Letörlöm a két könnycseppet, ami legördülni készült az arcomon.

- Ne! Nem kell a sajnálatod. - próbálom leplezni, hogy remegnek a kezeim, így felhúzom a lábaim a mellkasomhoz és összekulcsolom előttük a kezem. 

- Tudom milyen, amikor úgy érzed mindenkit elvesztettél. - veregeti meg a vállam. - Én se így képzeltem ezt az egészet. 

- Hogy képzelted? - úgy érzem megint kérdezősködöm és lehet nem kéne, de ő hozta fel...

- Úgy, hogy vagy diadalmasan visszatérek és ünnepelni fognak, vagy meghalok a viadalon és a világ egy szempillantás alatt elfelejt. Mindkettő járható lett volna. - Hogy lenne járható út a halál? Nem értem. 

- De amikor kihúztak, nyilván az lebegett előtted... - "hogy megnyered" ezt akartam mondani, de közbevágott. 

- Önként jelentkeztem. - ledöbbentem. Miért jelentkezett volna bárki önként erre a szörnyű játékra? 

- Mi-miért? - hiszen azt mondta van családja... 

- Halálvágy, őrület, feltűnési viszketegség... Sok ember, sok féle képen nevezte. Azt hiszem a megszállottság volt a legjobb. - nevetett fel. Én nem nevetek. Durva, amit mond. - A "démoni gyermek" - tesz egy kézmozdulatot a levegőben. Nem reagálok semmit, de a fiút ez nem igazán zavarja, mesél tovább. - Anyám mindig úgy gondolta, hogy bennem és Diamondban, a húgomban, van valami sötét és megmagyarázhatatlan. Ironikus, hogy az egyikünket démonnak, a másikat pedig gyémántnak nevezte el... 

- Érdekes nő lehet az anyád... - szólok közbe. Jó az én anyám se egy meleg szívű nő, de azért ennyire éreztetni, hogy ki a kedvenc... Nem is tudom. Fura. 

- Csak megtört. Tizenhat évesen szült, ráadásul ikreket. Nem lehetett neki könnyű. - ezt hallva picit elszégyellem magam az előbbi megnyilvánulásom miatt. 

- És apukád? 

- Anya egyik futókapcsolata. Amikor megtudta, hogy terhes, elhagyta. - az ajkamba harapok. 

- Na ezt át tudom érezni. - gondolkozok hangosan. Demon érdeklődő pillantást vet felém. - Soha nem ismertem az édesapám. Anya nem is beszélt róla túl sokat. Csak annyit, hogy régen váltak el, még a nővérem is kicsi volt. - Demon átérzően végig simít a vállamon. 

- Tudom milyen érzés. Én egyszer találkoztam összesen az apámmal. 

- Hogyhogy? 

- Felkeresett. Amikor tizenhét évnyi apátlanság után felhív egy férfi, hogy az apád és szeretne megismerni... - elharapta a mondat végét, a keze ökölbe szorult. - Sajnos nem akkor tartóztattak le először. - húzta meg a száját. 

- Mit csináltál? - nem igazán sokkolódtam le, csak érdekelt. Régen az ilyesmi nekem nagyon megdöbbentő volt, de egy viadal után nagyon kevés dolog tudja az embert megbotránkoztatni. 

- Rongálás és egyenruhás egyén elleni szándékos erőszak. De mentségemre legyen, hogy részeg voltam. - tette fel mentegetőzve a kezét, de közben végig mosolygott. Elnevettem magam. 

- Mi lett a vége? 

- Anyámnak kártérítést kellett fizetnie. Nem keveset. És kaptam hét hónap fegyházat is. Amikor utoljára beszéltem anyámmal azt mondta soha többet nem akar látni. Így jelentkeztem a viadalra. Úgyis csak púp voltam a hátán egész életében. Ha meghaltam volna odabent, csak Diamond siratott volna meg. - elcsuklott a hangja. Könnyek gyűltek a szemében. Az a magas, izmos, titokzatos fiú pillanatok alatt sebezhetővé vált. - Kár, hogy nem így lett. - eltakarja az arcát, hogy ne lássam, hogy sírni kezdett. 

- Hé, - érintettem meg a vállát. - ha visszamegyünk, beszéld ezt meg anyuddal. - ott tartom a vállán a kezem. Ahogy felnéz rám, látom a szemében a szenvedést, amit átélt, a megtörtséget, a kínt, amitől szenved. 

- Nem hiszem, hogy kíváncsi rám, a körözött bűnöző kisfiára... - vág egy grimaszt, majd szipog néhányat és letörli a könnyeit. 

- Sok minden történt azóta. Ne feledd, hogy ő látta a tévéből, hogy miken mentél keresztül. Talán belátta, hogy nem akar elveszíteni. - Demon nem szól semmit. A hallgatását én annak tudom be, hogy elgondolkozik azon, amit mondtam. 

- Köszönöm. - mondja hirtelen. Rám néz. Arca komoly. - Legalább itt van valaki, aki megpróbál megérteni engem. - folytatja, majd magához húz és megölel.