II. - 11. rész

Rohanok vissza a találkozó pontra, egyik kezemben a táskányi cucc, a másikban Nova naplója. Egy emlékkép ugrik be. Hamarabb értem be a suliba, mint Nova. Ez általában így szokott lenni. Utána körülbelül negyed órával ő is megérkezett, egyik kezében egy régi, kopott könyvet lengetve.

- Megtaláltam az üknagyanyám naplóját.

- Hű, nagyon réginek látszik - szólalt meg Erik bambán.

- Igen, mert az is - nevetett Nova. - Van amelyik lapot nem lehet kiolvasni, mert elkopott a papír. - Novát ritkán láttam ennyire lelkesedni valami iránt, ha leszámítjuk az orvostudományt és a fiúkat. 

- Mit ír benne? 

- Csak a napjait... nem annyira izgalmas, meg igazából a háromnegyede üres. Arra gondoltam, hogy elkezdek én is naplót írni. 

- Kézzel? - hökkent meg Erik. Nova hevesen bólogatott. A suliban nem volt divat kézzel írni a jegyzeteket, megtanították, de felsőben már többnyire számító gépen és elektromos padokon írtunk.

- Ne nézz már így! - csapta tarkón a fiút. 

- Szerintem ez egy jó ötlet - vontam meg a vállam. Nova sokat sejtetően rám mosolygott. Az a mosoly többet mondott, mint hogy örül, hogy egyetértek vele. Ez azt jelentette, hogy tudta, hogy én meg fogom érteni. Sokszor mosolygott így rám. Ez volt a mosoly, amit csak én értettem meg igazán. Ez volt a mosoly, amit mindig én kaptam.

 Eleredtek a könnyeim. Túl sok szép és kedves emléket őrzök magamban erről a lányról. Ezek számomra túl fájdalmasak. Mégis örülök, hogy fájnak. Ez azt mutatja, hogy jelentett valamit. Nem is simán valamit. Sokat jelentett. Amíg fáj, addig nem fogom elfeledni. Több, mint valószínű, hogy ez a fájdalom örökké megmarad. Fájdalom, hiány, vágy. 

 Odaérek a megbeszélt helyre. Demon a kocsinál ügyködik. Odasétálok hozzá és beülök a hátsó ülésre. A rádiót próbálja más frekvenciára tekerni. Egy darabig csendben nézem, amit csinál. 

- Na, milyen volt találkozni az ősökkel? Hiányoztál nekik? - kérdezi a fiú. Nem néz rám, matat tovább. 

- Nem mondhatnám. - mondom keserűen. Anyám hideg tekintete jelenik meg előttem. - Szerintem nem kellemes meglepetésként érte, hogy életben vagyok. - felnevetek. Demon rám emeli a tekintetét. Sajnálat tükröződik a szemeiben. Vagy talán együtt érzés. Olyan arcot vág, mint aki pontosan tudja mi zajlik le bennem, átérzi. 

- Ismerős - húzza félmosolyra a száját. Átmászik a hátsó ülésre, mellém.

- Nem meséltél még túl sokat a családodról. - csak egy megállapításnak szántam, de azért kíváncsi is voltam a sötét tekintetű fiú múltjára. Demon azonnal mesélni kezdett. Picit olyan volt, mintha csak arra várt volna, hogy egyszer kibeszélhesse magából. Várt arra, hogy valakit érdekeljen a múltja és meghallgassa. Ha személyeskedésnek is vette... nem bánta. 

 Demon édesanyja, Andrea, tizenhat évesen szülte meg őt, és a húgát Diamondot. Habár nagyon fiatal volt, nem kellett egyedül nevelnie őket. Az apjuk, aki akkor, amikor születtek negyven éves volt, nagyon szerette Andreát és bár nem vehette el - mivel volt már egy felesége - bármiben támogatta őket. Azonban, amikor Demon nyolc éves volt, a férfi beteg lett, gyógyíthatatlan beteg. A fizikai, majd szellemi leépülés várt rá. Egy éven belül meghalt. Andreát teljesen a padlóra küldte a férfi elvesztése. Nem volt többé motivációja a munkához, de még ahhoz sem, hogy felkeljen az ágyból. Demon ekkor kapta az első munkáját, mint illegális gyógyszer kereskedő. Törvénytelen volt, de a meló jól fizetett és az emberek vigyáztak egymásra.
- És a húgod? - kérdeztem. Sajnáltam Andreát, hogy amellett, hogy fiatalon esett teherbe, még ikreket is szült. Bár az kicsit se volt szimpatikus, hogy nem foglalkozott velük, de megértem, szerelmes és fiatal volt. Az élet nem kímélte, nem csoda ha összeroppant kicsit.
- Ő sosem volt otthon, mindig az egyik pasijánál aludt. Aztán körül-belül három hónappal a viadal előtt elmondta anyunak, hogy terhes. Képzelheted Andrea mennyire kiakadt.Akkor először ütötte meg életében Mondit. Aztán persze rajtam volt a sor, hogy felsorolja miben is vagyok rossz. Mintha nem én tartanám el nyolc éve a családot, amíg ő a gyógyszerek világába burkolózik. - a fiú keze ökölbe szorul. Összeszorítja az ajkait. Egyenesen bámul előre, szemei szinte szikrát szórnak. - Nem volt kedvem mostantól a húgom és a porontya gondját is viselni. Sose kaptam senkitől egy köszönöm-öt sem.- nagy levegőt vesz, hatásszünetet tart -  Aznap láttam őket utoljára. - összeszorul a torkom. Demon története egyszerre dühítő és szívbemarkoló. Átölelem a karját. Biankára és anyára gondolok. Elnézve anyát, nem tűnik sokkal idősebbnek Biankánál... lehet ő is véletlen gyerek volt. Bár én azt érzem az édesanyámon, hogy én nem kellek neki. Biankát talán még szerette, vagy legalábbis elfogadta.Mi történhetett? Rám miért nézett úgy mindig, mintha egy csomag lennék, amit véletlenül hoztak magukkal az emberek?
Teljesen elmerengtem. Már mindenki bent volt a kocsiban, amikor felkaptam a fejem. Eliot ült mellettem, Demonnak vezetnie kellett, hogy Eliot tudjon aludni egy kicsit.
 Előveszem Nova naplóját. Régi típusú, kemény fedelű könyvecske, sárga lapokkal. Nehéz ilyesmire szert tenni manapság, amikor tollat és papírt is alig árulnak. Vajon hol szerezhette?

április 17. 

Olyan ártatlan. A mosolya, a szeme: csillog az élettől, 

de mintha nem teljesen itt élne. másik világ része ő, 

csak ő tudja mi rejtőzik ott, min töpreng?

mi rejtőzik a csinos arc mögött? Nincs válasz.

Egy vers. Gondolkozom Nova kivel járt áprilisban... talán azzal a narancssárga hajú, nyakigláb fiúval. Hogy is hívják? Dean McConel. Nem beszéltem vele, talán csak egyszer.
Próbálom felidézni a felemelő élményt. Emlékeim szerint, se álmodozónak, se titokzatosnak nem mondható... igazából elég sok minden nem volt róla elmondható, mint például, hogy okos, szerény vagy kedves. Viszont népszerű és vicces volt, és rendkívül helyes, legalábbis Novának szemlátomást bejött.Ha jól tudom néhány hétig voltak együtt. De Nova már csak ilyen volt... élvezte az életét, szeretett ismerkedni. Bár néhány bejegyzés nem azt mutatja, hogy szívesen váltogatta a párjait.
Száz, meg száz oldal és mind azt taglalja, hogy a barátnőm mennyire szeretett valakit. Tiltottnak emlegeti... talán a fiúnak volt barátnője.
Lekapcsolom a zseblámpát és kibámulok az ablakon az éjszakába. Fekete fákat látok elsuhanni. Arra emlékeztet, mint amikor a vonaton ébredtem, közvetlen a viadal előtt. Azóta ugyanaz a rémület van bennem állandóan. Belső remegés, bizonytalanság. És annyira sok minden változott azóta. Még nem érzem, hogy felnőttem volna az élethez, ami előttem áll. A Kapitóliumban minden olyan biztos volt. Nem kellett a holnapon aggódni. A problémákat - amik mostanra teljesen eltörpültek a szememben - meg lehetett oldani. Annyira egyszerű volt minden...
Újra belelapozok a naplóba. Engem már hónapokkal az aratás előtt rémálmok gyötörtek. A legtöbb arról, hogy önként jelentkezem, vagy hogy már beválasztottak és harcolok, de hiába, mert mindegyiknek halál volt a vége. Leszúrnak, megfojtanak, megmérgeznek, agyonvernek. Bianka bár jó pszichológus volt, ezen még ő sem tudott segíteni. Azt remélte, hogy majd elmúlnak, amikor a választás után hazajövök. Remélte, hogy Novával elmegyünk megünnepelni, hogy egyikünket sem húzták ki. Mennyire másképp lett...
Velem ellentétben Novát kevéssé izgatta a viadal. Nem voltak rémálmai, legalábbis nem írta le és nem is mesélt róla. Egyszerűen úgy érezte nem érdemes miatta izgatnia magát. Totálisan magabiztos volt. Picit emiatt is felnéztem rá.
Az utolsó bejegyzéshez érkeztem. Már csak néhány nap volt az aratásig. Egy álomleírás.

május 29.

Azt álmodtam egy erdőben vagyunk. Minden csendes és tökéletes. A haja csillámlik a napfényben, akár a bronz. Megfogja a kezem és bevezet, az erdő mélyére. Egy tisztásra érünk, ami telis-tele van különféle gyümölcs fákkal. Már nincs is mellettem, épp körtét és barackot szed. Nevet. Elmosódott képeim vannak még arról, hogy mit csináltunk. Labdáztunk, beszélgettünk és különböző mintákat kerestünk a felhőkben. Varázslatos volt. Az egyetlen amire részletekbe menően emlékszem, amikor felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Megfogta a kezem és azt mondta: "Szeretlek Nova! Nem úgy, ahogy kéne. Nem úgy, ahogy tőlem elvárnák. Nem is tudom... valahogy, így. - azzal magához húzott és megcsókolt. A szája puha volt, túlságosan puha. 

Aztán felébredtem. Nem voltam a tisztáson, nem ettem barackot és ő sem feküdt mellettem. Az ajkaimon még mindig éreztem a leheletét. Éreztem az ujjaim közt a barna fürtjeit. Annyira közel volt hozzám. És az a szó, szeretlek! csak az ő szájából hat örömtelinek, igazinak. 

Talán azért mert tilos, vagy mert elérhetetlen, de legfőképpen azért mert senki más iránt nem érzek így. Beleepedek a vágyba, csakhogy egyszer, csak egyetlen-egyszer átéljem, hogy ott feküdjünk a bársonyosan puha fűben, az arcunk összeérjen és én örömkönnyektől áztatott arccal, azt mondhassam: Én is szeretlek, Alice!