De az aznap egészen más volt. Hónapok óta nem volt tanítás a felkelések miatt. Kijárási tilalom volt az egész körzetben. Szerencsénkre a mienket nem evakuálták, így nem kellett elhagynunk a házat, de például Erikék negyedét, ami több utcával kijjebb volt, teljesen kiürítették.
A fiúnak kerek arca és kékes haja volt. Ijedt, talán kissé bárgyú képet vágott és teljesen rátapadt a tévé képernyőre, amelyen még mindig a Tizenharmadik körzet visszataszítóan komoly vezetője tartotta a beszédet. Borzalmasan unalmas volt. A nő arról beszélt, hogy a viadal egy borzalmas szokás volt és minden kapitóliumi lakos felelős az arénában történt halálesetekért, és hangsúlyozta, hogy az igazi gyilkosok nem a kiválasztottak, hanem mi, a nézők vagyunk.
Nem értettem. Hogy lehetnék gyilkos? Mit tettem? Vagy mit tehettem volna, hogy megakadályozzam?
Most is ezek a kérdések pörögnek a fejemben. Mit tehettem volna? Én, aki alig vagyok tizenhat. A viadal körülbelül féléve volt. Mit tehettem volna, hogy ez az egész ne történjen meg? Győznöm kellett volna. Vajon akkor másképp lett volna? Hogyan néztek volna rám otthon? Hogy tudtam volna megbirkózni a bűntudattal? És most hogy tudnék?
Gyilkos vagyok, kegyvesztett. Számkivetett. Egy egyszerű bűnöző. Egy földönfutó. Otthon és család nélkül. Itt egy csapat ismeretlen ember. Fél éve találkoztam velük először, azóta a túlélésem tőlük függ. Mennyire tudunk egy csapat lenni? Szövetségesek vagyunk. De meddig? Ez olyan szövetség, mint az arénában? Bízhatok bennük? Bízhatok bárkiben?
- Alice - Demon a szemem előtt csettint néhányat. Felkapom a fejem. - Elbambultál. - A srác leül egy fa alá és hátát nekiveti a törzsnek.
Három napja megyünk. Az, hogy hogyan szabadultunk ki onnan... talán örök rejtély marad. Nem emlékszem semmire, a többiek ködös elmondásai alapján pedig nehéz összerakni mi történhetett. Ami mindenkinél egyezik, hogy én nem voltam magamnál, legalábbis a szemem üveges volt, nem szólaltam meg. Szinte gyakorlatiasan csináltam a dolgokat. Mintha egy megszokás lenne. Furcsa az egész.
- ... Ismétlem, veszélyes bűnözőkről van szó, ha valaki látja őket, azonnal értesítse a hatóságokat! - szólal meg a rádiónk. Tegnap összefutottunk egy Békeőr járőr kocsival. Nem volt kellemes találkozás. Meg kellett ölnünk őket. Ez végül nem is volt annyira haszontalan dolog, mivel így van egy kocsink, bár körülbelül fél napba telt, amíg átnéztük és Demon kiszerelte belőle a nyomkövetőt, de megérte rászánni az időt, mert így sokkal gyorsabban tudunk haladni és van egy rádiónk, amivel némiképp nyomon tudjuk követni az eseményeket.
- Halkítsd már le! Megőrülök tőle - akad ki Bethi és hozzávág egy nagy darab követ a kocsi oldalához. Nagyon csattan az ólomajtón. Úgy látom nem csak én vagyok kiborulva az eseményektől. Nem csodálkozom. Annak a gondolatától is kiráz a hideg, hogy még egyszer visszazárnak abba a betoncellába. Mostanában a rémálmaim nagy része erről szól. Egész éjszaka, csak kiabálok egy üveg dobozban. Kívül bámészkodó, ismeretlen emberek. Csak arcok a tömegből. Bámulnak. Néha érdeklődéssel figyelnek, néha gonoszan vigyorognak, vagy csak nevetnek rajtam.
- Jól van már - dugta ki a kocsiból a fejét Eliot. Mostanában talán ő tartja magát a legjobban. Miután kiszabadultunk az arénából nagyon megtörtnek tűnt, de mostanra sokkal jobb bőrben van. - azért nem lenne rossz tudni, hogy épp mit tudnak rólunk.
- Srácok, nem indulhatnánk lassan? Kezd sötétedni. - arra a következtetésre jutottunk, hogy ha éjjel mozgunk, kisebb az esélye, hogy észrevesznek. Autóval még így is háromszor olyan gyorsan haladunk mint gyalog.
- De, induljunk - Demon a kezét nyújtja, hogy felsegítsem. Elfogadom. Felhúz majd beülünk a kocsiba. Mostanában Demonnal egyre többet tudunk beszélni. Hál istennek ő sem akar a családjáról, a múltról, a jelenről, vagy a jövőről beszélni. Csak... nem is tudom, álmodozunk. Legtöbbször olyasmiről dumálunk, ami abszurd és groteszk. - Mi van, - kezd bele a ma éjszakai témába a fiú - ha a kormány eltitkolt már előlünk egy esetleges földönkívüli látogatást? - nevetek.
- Lehetséges. - bólogatok szaporán - És most valamelyik szigorúan őrzött intézmény legalsó szintjének, legeldugottabb szobájában őrzik a róla készült jelentéseket. Még a Békeőrök sem tudják, hogy mi van benne.
- Ha ilyen fontos iratokat őriznék biztos akarnám tudni mi van benne... Talán azokat az őröket is figyelik és ha megszegik a szabályokat, kaput.
- A mi kormányunk miért nem akart sose az űrbe menni? Úgy értem... a töri könyvekben az van, hogy a régi embereket érdekelte. Sokat foglalkoztak vele.
- Biztos mi gyávábbak vagyunk. Félünk az ismeretlentől, úgy meg pláne, ha csak annyit tudunk róla, hogy veszélyes lehet.
- Azért talán kicsit többet tudunk róla. - kinézek az ablakon, fel az égre. - De bőven lehetne még mit kutatni...
- Kimennél? - visszafordítom a fejem a fiú felé. Hunyorgok, hogy ki tudjam venni az alakját a sötétben. - Az űrbe... kimennél?
- Ennél a helynél bármi jobb lenne... - kissé elszomorodtam. Demon megsimogatja a kezem, én meg a vállára hajtom a fejem. Hamar elalszom.
*
- Mi történt vele? - olyan közel hajolok a rácshoz, hogy hozzáér az arcom.- El akarta mondani nekik - Dana hangja remeg. Nem néz rám, csak maga elé réved. - Nem hagyhattam... - hirtelen felkapja a tekintetét és belefúrja az enyémbe. - Érted? Nem hagyhattam, hogy elmondja nekik.
- Mit tettél? - a szemeim megint tágra nyílnak. A lány felemeli a remegő kezét és a szája előtt mutogat. Levegőért kapkod, hogy folytatni tudja.
- Én... - az imént erős és magabiztos lány, most alig tud megszólalni. - én vágtam ki a nyelvét. - egy pillanatra a szám is tátva marad. Gyorsan elé kapom a kezem. Érzem, hogy teljesen lesápadtam.
- De, de mégis mire volt ez jó? - a döbbenettől néhány percig szóhoz sem jutottam. Dana csak ül és a semmibe néz. Nem szól egy szót sem. - Ugyanolyan veszélyben vagy így is... Hiszen le tudja írni...
- Tony nem tud ezen a nyelven írni. Ahonnan ő jött más betűket használnak. A nyelvet is nehezen tanulta meg. - Dana hangjába kezd visszatérni az élet. Mély levegőt vesz, és úgy tűnik teljesen megnyugtatta magát. - Szerintem nem szeretett... ha meg igen, az már a múlté. Most utál. - zárja le a témát, majd feláll és visszaül mellém, a rácshoz, ahol nem rég beszéltünk az otthonáról.
Kis csend telepedik a helyre. Nyomaszt a meleg, a bűz és most a csend is. Feszült a hangulat, amit még kevésbé tudok tűrni, mint az előbbieket.
- Mesélj a húgodról!
- Koráról? Nem igazán van mit róla... Csak nyolc volt, amikor utoljára láttam. Okos és szép lány volt, de... hogy is mondjam... kissé - Dana haboz egy darabig, keresi a megfelelő szót - esetlen. Bájos és naiv. Nem volt se erős, se bátor, a légynek sem ártott volna. Őt sose tudnám elképzelni katonának. Ha otthon maradt volna, kitűnő feleség, pompás háziasszony és remek családanya lett volna. Talán orvosként dolgozott volna. - eszembe jut Nova. Hogy ő is orvos akart lenni. Szomorú leszek.
- A legjobb barátnőm is orvosnak készült. - csúszik ki a számon véletlenül.
- Mi lett vele?
- Meghalt.
- Hogyan?
- Valaki megölte.
- Bosszút álltál?
- Nem.
- És fogsz?
- Nem.
- Miért nem?
*
- Alice! Ébredj! - Rázza meg a vállam Demon. Könnyezik a szemem. - Ne haragudj. Sírtál álmodban. - magyarázkodik a fiú. Bólintok. Előttünk fények látszanak a távolban. Ránézek az órára. Hajnali négy lesz tíz perc múlva. - Rosszat álmodtál? - Demon aggódóan pásztázza az arcom.
- Csak Nova. - a hangom reszelős. Dana utolsó mondata visszhangzik a fejemben. Miért nem álltam bosszút? Kin kéne bosszút állnom? Megérné-e bosszút állni? Talán a gyilkos meghalt már... vagy most is itt ül velem egy kocsiban?
- Hé, mindjárt odaérünk. - ahogy Demon megérinti a vállam, összerezzenek. - Nézd, - mutat előre a fények fele. - az ott már a Kapitólium. - megkönnyebbülök. Végre itthon! Elmegyek anyához és Nova apját is meglátogathatom.
Már negyed öt is elmúlt mire odaértünk. A város szélén szétszéledünk, mindenki szapora léptekkel indul a saját útjára. Először anyuhoz megyek. Igyekeznek kell, hamarosan kel a nap. Rohanok három utcát, majd még hármat, és még hármat. Utána be is fordulhatok a jól ismert kis utcába, ahol minden nap végigtrappoltam tizenöt éven keresztül. Az orromat megcsapja a lépcsőházunk jól ismert illata. Libabőrös leszek. Futva, hármasával szedem a lépcsőfokokat, amíg fel nem érek az emeletre. Dörömbölök. Az öklöm zaja visszhangot kelt a házban. Kinyílik az ajtó és az édesanyámmal találom szembe magam. Egy kicsit kócos, gondolom épp most kelt fel. Meglát és pár másodpercbe telik neki, amíg realizálja, hogy ki vagyok, majd a szája elé kapja a kezét. Szemei kitágulnak, mintha csak szellemet látna.
- Bemehetek? - mutatok a lakásra. A hangom meglepően fáradt, pedig nem rég keltem... azt hittem frissebb leszek. Anyám végig tekint rajtam, majd félre áll az ajtóból.
- Kérsz egy teát? vagy kávét? - kérdezi anyu a konyhába érve. Semmi se változott.
- Köszi, egy kávé jól esne. - leülök az asztalhoz.
- Mikor érkeztetek? - néz rám anyu, miközben a kávéfőzővel babrál. A hangja ugyanolyan száraz, mint azelőtt. Meglep az érdeklődése.
- Csak egy fél órája. Bianka hazajött? - kérdezek vissza egy annál sürgetőbb kérdéssel, mint az érkezésem. Anyám megingatja a fejét.
- A tévében sokat hallani róla. Nem többet, mint rólatok, de hallani. - bekapcsolja a tévét, ahol a hírek mennek. Az arcképünket mutogatják az összes csatornán. Körözött, köz-, és önveszélyes, erőszakos bűnözők, akik nem riadnak vissza semmitől. Hirdetik, hogy megöltünk négy közalkalmazottat, tisztes polgárokat. Azt mondják az elménk nem tudta feldolgozni a történteket és még mindig azt hisszük a viadalon veszünk részt. Aki látni vél minket az ne jöjjön a közelünkbe, inkább értesítse a hatóságokat. - Meddig maradsz? - teszi elém anyu a kávét. Nem ül le. A hanglejtésből tisztán kiveszem, hogy az igazi kérdés úgy szól "Mikor mész el?"
- Nem sokáig. Épp csak beugrottam hozzád.
- Ennek örülök, mert nem szeretnék bajba kerülni miattad.
- Nem fogsz. - az eddigi, nem túl sok lelkesedés is kiveszett belőlem. Elképzelem, ahogy Bianka kiront az egyik szobából és halálra ölelget. Kortyolok egyet a kávémból. Meleg és édes. - Csak összeszedek pár cuccot és megyek is. - a nő bólint.
Nem sokat kotorászok a régi cuccaim között. Az olyan dolgokat viszem el, ami szükséges lehet. Pólók, fehérneműk, meleg cuccok, víz és némi kaja. Egy órát, néhány hajgumit, hajkefét, három doboz gyufát. Anya csinál még egy adag kávét, amit papír pohárba rak, majd a kezembe nyomja. Azért valahol ez is egy kedves gesztus...
- Akkor... - nem igazán tudom, hogy mosolyogjak-e. A torkom elszorul. Sírni tudnék, de nem akarom, hogy így lásson. - isten veled! - megszorítom a táskám fülét, hátat fordítok és leindulok a lépcsőn. Anyu mintha vett volna egy levegőt, hogy mondjon valamit, de végül ugyanúgy kifújta és én fél emelettel lejjebbről hallottam az ajtócsapódást.
Először szomorkodok, sírok picit, majd elönt a düh. Annyit nem tudott ez a lotyó kinyögni, hogy "Viszlát"? Vagy hogy "Szia"? Olyanra nem is számítottam, hogy "Minden rendben lesz" vagy hogy "Vigyázz magadra", de ha már a lánya... de persze, neki csak az számít, hogy nehogy bajt hozzak a fejére.
Már szinte teljesen kivilágosodott, mire odaértem Nováék házához. Csöngettem. Az apja egy pocakos, vidám arcú figura. Ő is nagyon meglepődött, de kedvesen fogadott. Behívott és narancslével kínált. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte a lánya halála. Vajon az én anyámat egyáltalán érdekelte volna, ha meghalok a viadalon?
- Ha akarsz, bármit elvihetsz Nova holmijai közül. - mondja a férfi, majd tölt még nekem egy kis narancs levet. - Bár nem hiszem, hogy a ruhai között találnál olyat, ami... terepre való - szomorúan mosolyog. A szemei alatt hatalmas fekete foltok jelzik, hogy már régóta nem tudta kialudni magát rendesen.
- Köszönöm Cliff. - mosolygok.
- Tudod nagyon sokat beszélt rólad. - a férfi maga elé réved, mint aki épp a múlt egy szép pillanatára emlékszik vissza. - Csodált téged. Bármikor szóba kerültél az egekig magasztalt, hogy milyen remek ember vagy. - kissé megdöbbent, amit mond.
- Én... én a lányáról tudnám ugyanezt elmondani- dadogok. Szomorúan mosolyog. Szemében könnyek gyűltnek. Az én torkom is elszorul. Az a csodálatos lány már nem létezik.
Belépek Nova szobájába. Hirtelen megcsap az az édeskés illat, ami mindig körbe lengte barátnőmet. Valami drága parfüm. Nova imádta. Az ágya be van vetve. A közepén a díszpárnák között ott van a jól ismert plüssállat, Kipro. Egy kék krumplihoz hasonlított leginkább. Amíg Nova kisebb volt a suliba is magával hordta. Megölelem a játékot, majd betömöm a táskámba. Sírni kezdek. Annyi emlék rohan meg, olyan sok együtt töltött perc... Őt nem lehet pótolni. Senki sem olyan, mint ő.
Cliff ül le mellém. Megérinti a vállam és ad egy zsepit. Hálásan nézek rá.
- Annyira nehéz. - szipogok. - elfogadni, hogy ő... - nem jön ki hang a torkomon. Csak tátogok. A férfi bólogat. Teljesen átérzi a fájdalmam.
- Sajnálom, hogy nem lehettél itt a temetésén. - Az mindenki számára tény volt, hogy a viadalon begyűjtik a holttesteket és hazaküldik, hogy a hozzátartozók elbúcsúzhassanak és végtiszteletet megkapja a bátor, de elbukott kiválasztott. - A holmijai között találtam valamit, ami érdekelhet. - az ölembe tesz egy barnás kis könyvet. - A naplója. Szeretném ha a tied lenne.
- Hé, mindjárt odaérünk. - ahogy Demon megérinti a vállam, összerezzenek. - Nézd, - mutat előre a fények fele. - az ott már a Kapitólium. - megkönnyebbülök. Végre itthon! Elmegyek anyához és Nova apját is meglátogathatom.
Már negyed öt is elmúlt mire odaértünk. A város szélén szétszéledünk, mindenki szapora léptekkel indul a saját útjára. Először anyuhoz megyek. Igyekeznek kell, hamarosan kel a nap. Rohanok három utcát, majd még hármat, és még hármat. Utána be is fordulhatok a jól ismert kis utcába, ahol minden nap végigtrappoltam tizenöt éven keresztül. Az orromat megcsapja a lépcsőházunk jól ismert illata. Libabőrös leszek. Futva, hármasával szedem a lépcsőfokokat, amíg fel nem érek az emeletre. Dörömbölök. Az öklöm zaja visszhangot kelt a házban. Kinyílik az ajtó és az édesanyámmal találom szembe magam. Egy kicsit kócos, gondolom épp most kelt fel. Meglát és pár másodpercbe telik neki, amíg realizálja, hogy ki vagyok, majd a szája elé kapja a kezét. Szemei kitágulnak, mintha csak szellemet látna.
- Bemehetek? - mutatok a lakásra. A hangom meglepően fáradt, pedig nem rég keltem... azt hittem frissebb leszek. Anyám végig tekint rajtam, majd félre áll az ajtóból.
- Kérsz egy teát? vagy kávét? - kérdezi anyu a konyhába érve. Semmi se változott.
- Köszi, egy kávé jól esne. - leülök az asztalhoz.
- Mikor érkeztetek? - néz rám anyu, miközben a kávéfőzővel babrál. A hangja ugyanolyan száraz, mint azelőtt. Meglep az érdeklődése.
- Csak egy fél órája. Bianka hazajött? - kérdezek vissza egy annál sürgetőbb kérdéssel, mint az érkezésem. Anyám megingatja a fejét.
- A tévében sokat hallani róla. Nem többet, mint rólatok, de hallani. - bekapcsolja a tévét, ahol a hírek mennek. Az arcképünket mutogatják az összes csatornán. Körözött, köz-, és önveszélyes, erőszakos bűnözők, akik nem riadnak vissza semmitől. Hirdetik, hogy megöltünk négy közalkalmazottat, tisztes polgárokat. Azt mondják az elménk nem tudta feldolgozni a történteket és még mindig azt hisszük a viadalon veszünk részt. Aki látni vél minket az ne jöjjön a közelünkbe, inkább értesítse a hatóságokat. - Meddig maradsz? - teszi elém anyu a kávét. Nem ül le. A hanglejtésből tisztán kiveszem, hogy az igazi kérdés úgy szól "Mikor mész el?"
- Nem sokáig. Épp csak beugrottam hozzád.
- Ennek örülök, mert nem szeretnék bajba kerülni miattad.
- Nem fogsz. - az eddigi, nem túl sok lelkesedés is kiveszett belőlem. Elképzelem, ahogy Bianka kiront az egyik szobából és halálra ölelget. Kortyolok egyet a kávémból. Meleg és édes. - Csak összeszedek pár cuccot és megyek is. - a nő bólint.
Nem sokat kotorászok a régi cuccaim között. Az olyan dolgokat viszem el, ami szükséges lehet. Pólók, fehérneműk, meleg cuccok, víz és némi kaja. Egy órát, néhány hajgumit, hajkefét, három doboz gyufát. Anya csinál még egy adag kávét, amit papír pohárba rak, majd a kezembe nyomja. Azért valahol ez is egy kedves gesztus...
- Akkor... - nem igazán tudom, hogy mosolyogjak-e. A torkom elszorul. Sírni tudnék, de nem akarom, hogy így lásson. - isten veled! - megszorítom a táskám fülét, hátat fordítok és leindulok a lépcsőn. Anyu mintha vett volna egy levegőt, hogy mondjon valamit, de végül ugyanúgy kifújta és én fél emelettel lejjebbről hallottam az ajtócsapódást.
Először szomorkodok, sírok picit, majd elönt a düh. Annyit nem tudott ez a lotyó kinyögni, hogy "Viszlát"? Vagy hogy "Szia"? Olyanra nem is számítottam, hogy "Minden rendben lesz" vagy hogy "Vigyázz magadra", de ha már a lánya... de persze, neki csak az számít, hogy nehogy bajt hozzak a fejére.
Már szinte teljesen kivilágosodott, mire odaértem Nováék házához. Csöngettem. Az apja egy pocakos, vidám arcú figura. Ő is nagyon meglepődött, de kedvesen fogadott. Behívott és narancslével kínált. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte a lánya halála. Vajon az én anyámat egyáltalán érdekelte volna, ha meghalok a viadalon?
- Ha akarsz, bármit elvihetsz Nova holmijai közül. - mondja a férfi, majd tölt még nekem egy kis narancs levet. - Bár nem hiszem, hogy a ruhai között találnál olyat, ami... terepre való - szomorúan mosolyog. A szemei alatt hatalmas fekete foltok jelzik, hogy már régóta nem tudta kialudni magát rendesen.
- Köszönöm Cliff. - mosolygok.
- Tudod nagyon sokat beszélt rólad. - a férfi maga elé réved, mint aki épp a múlt egy szép pillanatára emlékszik vissza. - Csodált téged. Bármikor szóba kerültél az egekig magasztalt, hogy milyen remek ember vagy. - kissé megdöbbent, amit mond.
- Én... én a lányáról tudnám ugyanezt elmondani- dadogok. Szomorúan mosolyog. Szemében könnyek gyűltnek. Az én torkom is elszorul. Az a csodálatos lány már nem létezik.
Belépek Nova szobájába. Hirtelen megcsap az az édeskés illat, ami mindig körbe lengte barátnőmet. Valami drága parfüm. Nova imádta. Az ágya be van vetve. A közepén a díszpárnák között ott van a jól ismert plüssállat, Kipro. Egy kék krumplihoz hasonlított leginkább. Amíg Nova kisebb volt a suliba is magával hordta. Megölelem a játékot, majd betömöm a táskámba. Sírni kezdek. Annyi emlék rohan meg, olyan sok együtt töltött perc... Őt nem lehet pótolni. Senki sem olyan, mint ő.
Cliff ül le mellém. Megérinti a vállam és ad egy zsepit. Hálásan nézek rá.
- Annyira nehéz. - szipogok. - elfogadni, hogy ő... - nem jön ki hang a torkomon. Csak tátogok. A férfi bólogat. Teljesen átérzi a fájdalmam.
- Sajnálom, hogy nem lehettél itt a temetésén. - Az mindenki számára tény volt, hogy a viadalon begyűjtik a holttesteket és hazaküldik, hogy a hozzátartozók elbúcsúzhassanak és végtiszteletet megkapja a bátor, de elbukott kiválasztott. - A holmijai között találtam valamit, ami érdekelhet. - az ölembe tesz egy barnás kis könyvet. - A naplója. Szeretném ha a tied lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése