Azt hiszem lassan muszáj belátnom, hogy meg fogok őrülni. Ha csak már nem következett be... Nem tudom honnan tudhatja az ember magáról, hogy bolond. Persze amikor kicsi voltam, akkor is mindig mindenki azt mondta rám, hogy nem vagyok normális, fura vagyok, más vagyok.
Mostmár csak fekszem a koszos matracon ami a szoba közepén van. Nem érdekel már semmi két dolgot kivéve. Nova és Bianka. De ők rohadtul meghaltak. Igen, biztos vagyok benne, hogy a nővéremet kivégezték. Azt hiszem nem fáj már annyira a gondolat. Annyira lényegtelenné vált minden. Majd egyszer csak meghalok én is. Nem vágyom már semmi másra. Meg is ölhetném magam, ha rendelkeznék még ezzel a joggal. De ezt is elvették tőlem.
Lassan ahhoz sincs erőm, hogy sajnáljam magam, és ez a tudat csak még szomorúbbá és magányosabbá tesz.
Néha még akkor borulok ki, amikor tudatomnál vagyok, sírok és nevetek egyszerre, üvöltözök. Hibáztatom a Kapitóliumot, a vezetőket, Snowt, a semmirekellő anyámat, aki sose törődött velem és az apámat akit nem ismerek. Aztán lassan eltompulnak az érzékeim, a végén már nem is gondolkozom, csak jönnek ki a számon a szavak, hallom őket, de olyan mintha nem is én mondanám. Kicsit mintha kívülről szemlélném az eseményeket. Végül elsötétül minden és a szoba egy másik szegletében ébredek, a falon karomnyomok. Érzem, hogy a torkom fáj a túlerőltetéstől.
Talán jobb is, hogy nem vagyok kint, emberek között. A Rohamaim közveszélyessé tettek. Ha a betonfalból ki tudok kaparni egy darabot, embert is képes lennék ölni.
Azt is furcsának tartottam, hogy nem igénylem, se a vizet, se az ennivalót. Hiszen egy ember átlag három napig bírja víz nélkül, de inkább másfél, hiszen ezután már komoly tünetei lennének. De nekem a sok seb és kék-zöld folt ellenére a bőröm egészségesnek tűnik, a szám sem száradt ki, a fejem sem fáj. Sőt, mintha egy-két kilót fel is szedtem volna... legalábbis a bordáim kevésbé látszanak talán ki. Egy szóval semmi bajom. Szóval a kérdés: Hogy lehet egy embernek tökéletes a vitamin állománya, ha be van zárva egy betonszobába? Erre a választ nem volt nehéz megtalálni. Egy kis keresgélés után ráakadtam valami keményre a hasam táján, ami biztos nem csont. Szóval ha a következtetéseim nem csalnak, valamit beleültettek a gyomromba, így lehetővé téve számomra a lehető leghosszabb életet.
Könyörtelen húzásnak tartom, hogy egy tizenöt éves gyereket kiválasztottá tesznek, élet-halál harcra kényszerítik, és ekkor még mindenki élni akar. Aztán mikor teljes idegroncsként azt kívánja bárcsak inkább kínok között hat volna meg a viadalon, már nincs meg az a joga, hogy véget vessen az életének, sőt, egészségesebbé teszik, mint valaha. Legalábbis fizikálisan. Mert én amondó vagyok, hogy az elmémen már nem igazán lehetne segíteni.
Legutóbb, amikor felkeltem észrevettem valamit a terem jobb sarkában. Vonalak. Vonalak belevésve a betonba. De úgy vélem ezek nem sima vonalak. Pont annyi vonal, ahány Rohamom volt eddig. Ami ennél érdekesebb, hogy a bal kezemen szakadtak fel a körmök. Tehát bal kézzel írtam, ami azért furcsa mert alapból jobb kezes vagyok.
Jessien agyalok. Nem haragszom rá. Hogy hogy volt képes feldobni minket? Talán az ő elméjének is elég volt a megrázkódtatásokból. Nem ítélkezhetek mások felett, hiszen ők is ugyanazokon a borzalmakon mentek át, mint én. És az, hogy épelméjűek maradnak-e csak attól függ, hogy milyen erősek. Ahogy láttam Demon és Bethi túl büszkék, ahhoz, hogy megőrüljenek. Nem lennének képesek arra, hogy beismerjék nem elég erősek, hogy valami még nekik is sok: meg lehet őket is törni. Nem. Ennél ők jóval elszántabbak.
*
- Dana, - töröm meg a csendet. A szomszédos cellából mocorgás hallatszik, a lány, néhány nyögés kíséretében felém fordul. Az eddig magzat pózból lassan feltápászkodik, arca megrándul a fájdalomtól néhány mozdulatra. Majd amikor ülő pózba tornászta magát, arca újra sima lesz és nyugodt. - Hol éltél mielőtt idekerültél? - kérdezem. Ha már ébren nem beszélek senkivel, csak a hangokkal a fejemben, álmomban megragadom az alkalmat, hogy - mégha nem is létezik igazából az ember - beszélgessek valakivel.
- Máshol. - a lány hangja reszelős, köhög néhányat, majd visszadől a falnak. Ránéz a kezére. Véres. Beletörli a felköhögött vörös folyadékot a pólóba, majd újra felém fordítja a fejét. - Nem a Kapitóliumban, és nem is a körzetekben. Kint. Délre van egy kisebb állam. Nincs messze, néhány hét hajóval. - a mondatai szaggatottak, nehezen veszi a levegőt, de mintha izgatottabb lenne a hangja. Igazából nem lepődök meg azon, amit mond. Mindig is szerettem játszani a gondolattal, hogy talán van máshol is élet. Hiszen miért ne lehetne? Persze a történelem könyvek aranyosan bemesélik az embereknek, hogy csak "Észak-Amerika" maradt fenn a Legnagyobb Háború után. De 500 év az rengeteg idő.
Persze az, hogy én ebben hiszek, nem jelenti azt, hogy lehetséges. És pontosan tisztában kell lennem azzal, hogy ez egy álom, Dana a képzeletem szüleménye és szavai nem kizárt, hogy megzápult agyam legmélyebb vágyait tükrözi.
- Milyen ott? - teszem fel az újabb kérdést. Ha valamennyi jó dolog történhet még velem életemben, azt az álmaim fogják biztosítani. Szerencsémre ezt az álmot, ha nem is teljesen, tudom irányítani.
- Békés. Képzelj el egy olyan világot, ahol az emberek jólétben élnek, harmóniában a természettel és egymással! - Hát persze... Jellemző rám. Az álom, ami egy olyan világba vezet, ahol nincsenek háborúk, az emberek gondozzák a természetet és jó kapcsolatot ápolnak egymással.
- Miért jöttél el onnan? - Igen, ebben az a logikátlan, hogy ha egy ennyire tökéletesnek tűnő világban él valaki, mi oka lenne egy olyan országba jönni, ahol a viadalhoz hasonló dolgok léteznek.
- Amikor kilenc éves voltam az országunkat megtámadta egy vándor nép. Katonákat követeltek a békéért cserébe. A vezetőnk azt mondta, nekünk nincsenek katonáink, békés nép vagyunk, de fiatalokat tud adni, akiket elvihetnek. Én is köztük voltam.
Micsoda álomba illő fordulat. A karaktereket a saját mintámra alkotom meg. Kifejetetten kiszámítható vagyok. Nos igen, a lány, akit erőszakkal elszakítanak a családjától és messzi földre hurcolnak katonáskodni. Hmmm.... Honnan ismerős ez a történet?
- Emlékszel a családodra? - nem vagyok tapintatos. A lány nem érez, hiszen nem létezik. Nincs helye az udvariaskodásnak.
- Igen, bár az emlékképek az évek alatt erősen megfakultak. Az édesanyám volt a gyógyító a városban, apám pedig a bíró. Mind a ketten nagytudású, értelmiségi emberek. Négyen voltunk testvérek. Egy nővéremet és az öcsémet még kiskorukban elvitték az uralkodói házba, tanítani. Én és a húgom, Kora, orvoslást, csillagászatot és kézművességet tanultunk. Egy fazekas feleségének szántak a szüleim. Aztán máshogy alakult. Idegenek jöttek, engem és Korát elhurcoltak.
Tetszik, hogy Dana ennyire egyenes velem. A kissé indiszkrét kérdéseim szemmel láthatólag nem érintették érzékenyen. Mintha a visszaemlékezés jólesne neki. Úgy gondolom ez hatalmas elfogadásról tesz tanúbizonyságot. Ez a lány erősebb nálam.
- Mi lett vele? - kérdezek újból. - Mármint a húgoddal.
- Más fele vitték az idegenek. Akkor láttam utoljára, amikor a szüleimet. - kissé szomorkás mosoly jelenik meg a lány arcán.
- Biztos jó helyen van. - próbálom biztatni.
- Katonáknak vittek minket. A húgom szelíd személyiség. Benne sose volt meg az, ami a harchoz kell. Nem látta át, hogy mi kell a túléléshez. Nem hinném, hogy túlélte az első pár hónapot. Én szerencsés helyzetbe kerültem.
- Miért? - nagyon elkezdett érdekelni a lány története.
- Amikor bevonultunk az országotokba, olyan kilenc éve, egy igen furcsa rendszerrel találtuk magunkat szembe. Én és a hasonlóan békés országból jött emberek voltunk igazán megrökönyödve, de az idegeneken is látszott, hogy meglepetésként érte őket az a barbarizmus, ami ebben az országban több mint 70 éve zajlik. De ez csak a kezdet volt. A vezetőtök először nem keltett különösebb rémületet az idegenek vezérében, Damianban. Kedves volt, békés és együttműködő. Tárgyalást ajánlott, katonákat és haditechnikát. Cserébe annyit kért, hogy az érkezésünk maradjon titokban, nem kell a pánik. A saját palotájában szállásolt el minket. De lassan az embereink elkezdtek megbetegedni. Illetve először azt hittük betegség, de aztán rájöttünk a rafinált vezetőtök módszereire: méreg. Gondolom nem sokára mi következtünk volna, de mint látod és és pár társam belesétáltunk valaminek a közepébe, amibe nem kellett volna. Olyan titkok tudói lettünk, amik muszáj hogy azok is maradjanak. Emlékszel mit mondtam a titkok hatalmáról? - lehalkítja a hangját és közel hajol a rácshoz. Picit leesett az állam a sztoritól, így csak szaporán bólogatok. - A titkok fontosak. Az én titkom megmentette az életemet, nem is egyszer. - kiszáradt a torkom. Nyelek egyet, hogy meg tudjak szólalni.
- A társaid hol vannak? Akik életben maradtak veled együtt. - a lány sóhajt egyet és visszadől a falhoz.
- Nem elég magában a titok. Nagyon erősnek kell lenni, ahhoz, hogy meg tudd tartani. Öten voltunk, mostanra már csak én meg Tony maradtunk. - bök az orrával a szomszédos cellában levő avox fiúra. Felé kapom a fejem, és mire visszafordítom már mondom is ki a következő kérdést.
- Mi lett a többiekkel?
- Ketten meghaltak a kínvallatások során, egy pedig öngyilkos lett. A következő, aki meg fog halni, az Tony barátunk, igaz? - felemeli a hangját, hogy a fiú is biztos hallja, és a kezén levő bilincset a rácsnak üti. Erre már Tony is a rácshoz jön. Egy darabig farkasszemet néznek, majd a fiú arcon köpi Danát. A lány állatias nevetést hallatva törli le magáról és suttogva folytatja. - Milyen érzés tehetetlennek lenni? - a fiúnak összerándul az arca az idegességtől. Hirtelen mozdulattal átnyúl a rácson és elkapja Dana nyakát. A lány csak folytatja a nevetést. egyre hangosabban. Érzem, hogy szemeim akkorára tágulnak, amekkorára csak tudnak. Dana nekitámaszkodik lábbal a rácsnak, majd ellöki magát, kiszabadulva ezzel Tony kezei közül. Azonban a lendülettől hátra esik és hangos csattanás kíséretében elterül a földön. Feláll majd látva az arckifejezésemet csak legyint.
- Ne aggódj, ez itt mindennapos.
Visszaül az előbbi helyére, a rács mellé. Tony még egy darabig járkál a cellában fel-alá. Úgy látom őt jobban megviselte, amit Dana mondott. A lány néhányszor felnéz Tonyra. A megbánásnak, vagy bűntudatnak szemernyi jelét sem mutatja.
- Mi történt vele? - én is lehalkítom a hangom.
- Akit ott látsz, az egy megtört, elkeseredett, gyáva féreg, akiből valaki nagy is lehetett volna, de feladta. Amikor Geya meghalt a kínvallatások alatt, azt mondta nem engedi, hogy engem is megöljenek és el fogja mondani nekik az igazat.
- Szeretett téged - állapítom meg. Tony idekapja a fejét.
- Nem, nem, inkább csak... - Dana ránéz a fiúra, pár másodpercig újból találkozik a tekintetük - Úristen! - Dana félig négykézláb, félig állva menekülni próbál, el akar bújni, de a rácsba ütközik, így a cella másik felében rogy le.
*
Egy puha kezet érzek a hasamon. Végigsimít rajta majd éles fájdalom hasít a köldököm feletti részbe. Felordítok. Bethit pillantom meg, elégedetten mosolyog. Kezében egy véres kést és egy kis fémszerkezetet tart. Hátrafordul és boldog hangon megmutatja a bizgentyűt.
- Megvan! - azzal a mozdulattal ledobja a földre és összetapossa. A dologból mindenféle folyadék kezd szivárogni. A lány elfintorodik. - Nem hiszem el, hogy ez volt benned.
- Ti, ti tényleg itt vagytok? Vagy csak képzellek titeket? - megfogom Bethi alkarját, hogy ne essek el. A lány kissé meglepődik, de reflex szerűen megtart.
- Miért képzelnél minket? - Bethi mögül Demon lép elő. Barátságosan rám mosolyog. Nagyon megörülök neki. Amint visszanyerem az egyensúlyom elengedem Bethi kezét, odarohanok Demonhoz és talán kissé hevesebben a kelleténél, a nyakába ugrok. A fiút meglepi a hirtelen mozdulat, de aztán szorosan magához szorít.
- Hogy lehetséges ez? - egészen halkan, szinte tátogva ejtem ki a szavakat. - Hogy lehetünk idekint újra?
Szia!
VálaszTörlésImádtam ezt a részt is kíváncsian várom a folytatást. :)
Viki :*
Nagyon jólesnek a kommentjeid :3 Köszönöm :3
VálaszTörlés