II. - 8. rész

Mindenütt porfelhő. Cement és vakolat törmelék keveredett a levegőben. A falban két lyuk van, a láncok helye. Vártam, hogy mikor törnek rám, vernek össze, kábítanak el. De nem jött senki.
Nem tudom mennyi ideje lehetek benn ebben a betondobozban. Ablak híján azt se tudom, nappal van-e vagy éjszaka. Persze ha lenne is ablak, nem tudom megmondani, hogy az amit kint látok igaz-e. Újra visszatérni abba a képlékeny világba, amiben a viadal előtt éltem... furcsa. Az erdőben nincsenek erőfölények, nem tudsz csalni, ott vagy, teljes valódban és csak magadra számíthatsz. Aki egyszer megmenti az életed, lehet másodszorra elvágja a torkod. Nem véd meg senki, de aki védelemre szorul azt nem is érdemes megvédeni, mindig úgyse tudod. És azzal pedig csak bűntudatot okozol saját magadnak. Mert az ember önmagát okolja azért, mert ő nem tudta magát megvédeni. De egy olyan helyen, mint a viadal, miért lenne bárki felelős bárkiért? Hiszen ha megölöd akkor sem vagy felelősségre vonható. A te túlélésedet veszélyeztette az ő életben maradása. Ez a viadal törvénye.
Bárcsak így tudtam volna gondolkodni, amikor benn voltam. Akkor talán most nem itt lennénk. Otthon ülnék a nővéremmel és az anyámmal és próbálnám feldolgozni Nova, Jorden és Jessie halálát. Biztos sikerülne valahogy. Persze így, hogy heten megmenekültünk sem jobb sokkal a helyzet. Nova így is meghalt, csak valahol a megzápult elmém képtelen ezt feldolgozni. Jessie elment, Jorden... ő meg Jorden.
Megpróbálok aludni. Kipihent vagyok és kavarognak a fejemben a gondolatok, így ez nem nagyon sikerül. Átfordulok a hátamra. A plafont bámulom. Képzeletben megveregetem a vállaim, és arra gondolok az előttem levő éveket így, haszontalanul fogom eltölteni ebben a fehér betonkalitkában. Valószínű, hogy azok, akik hozzám hasonlóan túléltek egy viadalt, megkeseredtek és megváltoztak. Én is sokat változtam. Nem tudom eldönteni milyen irányban, de a változás biztos. Az egyetlen biztos dolog, ami az elmém és a lelkemet illeti. Állandó változás... milyen furcsa egy szószerkezet. Két ellentétes szót kapcsol össze, és új értelmet ad nekik. Régebben a suliban tanultunk egy réges-rég élt népről, akiknek a filozófusai "dialektikusan" vagyis folyamatában figyelte a dolgokat. 

Nem lehet az, hogy egész életemben itt leszek. Így. Tétlenül, szótlanul. Lassan el fognak fogyni a gondolataim is. Már csak keseregni fogok a múlton, a jelenen és jövőn egyaránt. És ugyanoda jutok, mint az össze többi "túlélő": megkeseredek. Nem is értem, miért hívják őket túlélőknek. Az oké, miért nem nyertesek, de a viadalnak túlélői sincsenek. Testileg lehet, hogy épek - jó viszonylag épek - maradnak, talán még az elme is elviseli, de a lélek. Ez a borzalmas játék összetöri az ember lelkét. Nekem azt hiszem az elmémet is kezdi tönkre tenni. 

Felülök. Nova nem fekszik már ott, ahol az előbb dulakodtunk. "Az előbb". Mikor lehetett az? Húsz perce? Három órája? Egy napja? Fogalmam sincs. Az idő, mint olyan, megszűnt létezni. Így minden örökké valóságnak tűnik. 

Kaparászást hallok. Mintha valaki az ujjpercével nyomkodná a falat. Felállok és rátapasztom a fülem a falra. Oldalasan lépkedek, keresem a hang forrását. Hol lehet? Mi lehet ez? Megfordul a fejemben, hogy csak behallucinálom és már hangokat is hallok - ami amúgy a halott barátnőm alakjához képest visszalépés az őrület határáról. Nem. Ez nem csak a fejemben létezik. Valaki tényleg kopog. Megállapodok egy helyen és hallgatom az egyenletes dübörgést. Itt a leghangosabb, ami azt jelenti, hogy a túloldalról jön. 

Ekkor hirtelen megnyílik a fal. Óvatosan, a szívemmel a torkomban nézek ki a résen. A túloldalon egy ismerős szempárba ütközöm. A légzésem is abbamarad pár másodpercig. Végigmérem. Sértetlen. A sérüléseit kezelték, tiszta ruhát kapott. Kissé fáradtan mosolyog rám. Én még mielőtt kétszer át tudtam volna gondolni, hirtelen mozdulok és a nyakába ugrom. Hátralép egyet, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. Talán kissé heves volt a gesztusom. Jó szorosan magamhoz ölelem, nem akarom, hogy még egyszer kicsússzon a kezeim körül. Szorítom, hozzásimulok, bele akarok olvadni. Átfogja a derekam és viszonozza az ölelésem. Nem is akarom elhinni, hogy újra magam mellett tudhatom. Belefúrom a nyakába a fejem. A légzésem felgyorsul, szívverésem néhol kihagy. 

- Hiányoztál. - motyogom. A napok óta tartó tömény feszültség hirtelen felszabadult. - Azt hittem soha többet nem foglak látni.
-Sajnálom, hogy magadra hagytalak. - suttogja, nyom egy gyengéd puszit a fejem búbjára. Válaszul még jobban magamhoz szorítom. Így állunk. Mozdulatlanul. Némán. Várom, hogy mondjon valamit, ölelésünk kienged. Hirtelen felpillantok és megpillantom magam a két éjsötét szemben. Elég nyúzottan... nem. Kifejezetten rémesen festek. - De megígértem, hogy jóváteszem, látod? Most már nem veszítesz el többé. - szemeiben kissé őrült fény csillant. Nem mondok rá semmit. De azért kíváncsi lennék, hogy a srácban realizálódott-e, hogy mi most börtönben vagyunk... - Elintéztem neked, hogy örökké együtt lehessünk. - suttog és közben újra magához szorít.
- Elintézted? - összevonom a szemöldököm. Kissé összezavarodtam.
- Féltem, hogy nem látlak többé. Ez volt az egyetlen megoldás. - suttogja továbbra is a fülembe. Egyáltalán nem tiszta számomra, hogy miről beszél. Eltolom magamtól. Felveszem vele a szemkontaktust.
- Jessie, miről beszélsz? - a hangom reszelős. Próbálok leolvasni valamit a fiú arcáról, de csak kedvesség és egy kis büszkeség tükröződik rajta.
- Hogyhogy miről? Hát rólunk. Hogy te elmentél volna. De ne aggódj, nem haragszom. - hirtelen leesik mi történik és ez annyira letaglóz, hogy majdnem összerogyok. Az adrenalin szintem a triplájára szökkent egy másodperc alatt, és elöntött a düh. Ellöktem magamtól a srácot.
- Feldobtál minket? - Mostmár világos minden. Ezért tudták a Békeőrök, hogy melyik vonaton kell keresni minket és hogy egyáltalán elhagytuk a Tizenharmadik körzetet.
- Megmentettelek! - emeli fel a hangját.
- Á, szóval még meg kéne köszönnöm neked, hogy egyenesen a halálba küldted a barátaidat? Jessie, nem tudom, hogy mire volt ez jó, miért nem tudtál csak egyszerűen velünk jönni? - remeg a hangom az idegességtől, émelygek.
- Hát nem érted, Lia?- "Lia". Szavai, mint ezer meg ezer kés sebeznek meg. Körmeimet a kézfejembe mélyesztem, ajkamba harapok. Lesütöm a szemeimet és a kopott cipőm orrát kezdem bámulni.  - Így élhetünk normális életet! - hirtelen újra feltekintek és összevont szemöldökkel nézek a fiúra.
- Hogy lenne normális életünk? - kérdezem sokkal halkabban, hitetlenkedve. - Ne légy naiv! Túl éltél egy viadalt. Ennél több eszednek kéne, hogy legyen...
- A Kapitóliumban vagyunk! Itthon! - Jessie arcán őszinte mosoly jelenik meg. Szemei könnybe lábadnak.
- Nem vagyunk biztonságban, - elszorul a torkom. Szédülök. - sehol! Nincs otthonunk. A szabadságunk is elvész. És gondolom nem kell sokat várnunk, az életünknek is vége. - Lerogyok a földre. Nem kapok levegőt, hiába kapkodok utána. Felhúzom a mellkasomhoz a lábaim. Jessie odajön. Cipője hangosan kopog a padlón. Kimért és lassú lépései vannak. Idegesítő. Túl nyugodt. Túl egyenletes.
- Lia, kicsim, - hozzá akar érni az arcomhoz, de elhúzódok.
- A nevem Alice! - motyogom. Nem érdekel, ha újra haragudni fog rám. Elegem van Lia Moorból. És abból is, hogy az életem a feje tetejére állt. Történhetett volna másképp. Mit tettem, amiért ezt érdemlem?
- Figyelj! - nyúl ismét az arcomhoz.
- Ne érj hozzám! - üvöltöm az arcába. Elerednek a könnyeim. Lassan leül mellém és átkarol, és én bármennyire is mást diktál a józan gondolkodás, hozzábújok. Csitít, simogat. kedves velem. Szükségem van rá, hogy valaki mellettem álljon. És mégis annyira gyűlölöm őt. Feldobott minket. Miatta vagyunk itt. Ha nem hoznak ide, nem támadok neki annak a nőnek a kihallgatáson és nem ölöm meg Novát. Képes voltam arra, hogy megöljem a legjobb barátnőmet. Borzalmas ember vagyok. Nem kellett volna meghalnia. Értelmetlen. Ez az egész az. Már senki nem tudja mi volt ennek a valódi célja. Megfélemlíteni a körzeteket? Helyes, megvolt. Hatalmat gyakorolni? Helyes, megvolt. Kizsigerelni mindenkit? Helyes, megvolt. Bosszút állni? Helyes, megvolt. Illetve nem. Itt a hiba a rendszerben. Mi. De ha a rendszer maga hibás, akkor számít, hogy mi élünk? És az számít, hogy hány körzetbeli halt meg? Nem tudjuk őket visszahozni. De az ember felváltva játszik istent és állatot. Sőt, van amikor egyszerre. Egy ilyen alkalom szülhette a viadalokat.
- Mindent azért tettem, hogy újra láthassalak - suttog a fülembe. Ez annyira nyálas és csöpögős, hogy nem tudom komolyan venni. Mintha egy nagyon rossz romantikus filmből szedték volna. Felnevetek.
- Ez már úgyis tök mindegy. - mondom és egy nagy levegő kíséretében a falnak dőlök. Kezdi zavarni a szemem a sok fehér a szobában. Lehunyom. - Meg fogunk halni - suttogom. Nyugodt vagyok. Annyi időt töltöttem már együtt a halál gondolatával, hogy szinte fel sem kavar. Csak egy dolog. Bianka. Ha beletörődnék, hogy engem elfogtak és kivégeznek, és ez ellen semmit nem tehetek, az ő szenvedései, áldozatai, halála is hiábavaló lenne. Ő az egyetlen, aki miatt megéri harcolnom.
- Egyezséget ajánlottam nekik. Nem fognak kivégezni.
- De szabadon sem engednek. Ez így rosszabb, mint a halál.
- Sok időnk lesz együtt.
- Neked teljesen elment az eszed? - nyomom Jessiet a falhoz az alkarommal. A srácnak kiül a döbbenet az arcára és kidüllednek a szemei.
- Hiányoztál. - mondja fojtott hangon, mivel szorítom a torját.
- Te maradtál ott, nem jöttél velünk, megvolt rá a lehetőséged, de te ehelyett egy betonkalitkába zártál minket örökre. - egyre nagyobb erővel nyomom az alkarom Jessie torkához, a fiú fulladozni kezd. A fiú nem ellenkezik vagy kapálózik, pedig könnyűszerrel levethetne magáról. Borzalmasan dühös leszek rá, nem akarom megölni vagy ilyesmi, de jó úton haladok felé.
Kinyílik mögöttem az ajtó. Nem nézek arra felé, tartom a szemkontaktust a fiúval, akinek a döbbenet eltűnt az arcáról és csak beletörődés és nyugodtság olvasható le róla. Pásztázza az arcom, mintha minden egyes részletét meg akarná jegyezni. Nem jó érzés.
Két kéz ragadja meg a karom és felemel. Jessie megkönnyebbülten lélegzik fel, és kezével a nyakát tapogatja. Kapálózni vergődni kezdek. de a kezek nem engednek.
- Ne, ne érjen hozzám! - üvöltöm. Össze-vissza rúgok, próbálok harapni és fejelni, nem túl sok sikerrel. Éles fájdalmat érzek a nyakamnál, majd hirtelen elhagy az erőm. Még egyszer felveszem a szemkontaktust Jessievel. - Gyűlöllek! - suttogom, majd minden elsötétül.