Minden olyan gyorsan történt. Amikor lassulni kezdett a vonat, akkor kezdtem csak agyalni azon, hogy fogunk feltűnésmentesek maradni. De szükségtelen volt. Már vártak minket. A kapitóliumiak fújoltak, rohadt paradicsomokkal dobáltak minket. A Békeőrök megvető pillantásokat mértek ránk. Az egyik egyenruhás megragadott és a hátam mögött összebilincselte a kezem. Hiába ellenkeztem volna. Semmi értelme az egésznek.
Magam mögé nézve, láttam, hogy Bethi ellenkezik. Ordibál, ott rúgja, harapja, karmolja a Békeőröket, ahol csak tudja. Három Békeőr kell ahhoz, hogy meg tudják bilincselni, de a lány nem adja fel. Oldalba rúgja az egyik Békeőrt, mire az összegörnyedve rogy a földre. A lány rohanni kezd, de a tömeg felfogja. Az egyik civil még gyomorszájon is vágja. Bethi állatiasan vicsorog. Egy másik nő pofon vágja és leköpi. Végül egy Békeőr egy fecskendőt szúr a nyakába. Nem tudom mi lehet benne, de a lány azonnal eszméletét veszti.
Minden elnémul körülöttem. Az emberek ordítoznak, leköpnek, megdobnak. Azt hittem haza jövünk. Nyilván nem vártam, hogy tárt karokkal fogadjanak minket, de látni, hogy mind azok, akik között eddig éltünk, gyűlölnek és megvetnek... igazán szomorú.
Egy kocsiba ültetnek minket, aminek az ablakai belülről sötétítettek. Nem mintha figyelni akarnám az utat... Az autóban bőrülések vannak, Letisztult, és elegáns az egész berendezése. Feltételezem nem körözött bűnözőknek van fenntartva.
Kiraknak minket egy díszes épületnél: Az Elnöki Palota. Voltam már itt korábban karácsonyi ünnepségeken, születésnapokon, vagy csak úgy, néhányszor, amikor anya késő estig dolgozott. Az elnök unokája, Vanda, két évvel volt idősebb nálam. Amikor kihirdették az utolsó viadalt, mindenki azt hitte őt fogják kiválasztani. Egész jó reklám lett volna, és a körzeteket is teljes mértékben lecsillapítja. De hát a szabály, az szabály. Sorsolni kell. Nem mintha én a szabályos úton kerültem volna a viadalra...
Nem furcsállom, hogy nem kötik be a szemünket. Mire lenne az óvatosság? Aki nem járatos a palotában, annak végeláthatatlan labirintusnak tűnhet. Ugyanolyan folyosók, termek.
Egy lifthez érünk. Lefelé mozog. -16. szint. Kinyílik az ajtó és a szemem elé egy hatalmas betonfalas folyosó tárul. Nagyjából három lépésre egymástól ajtók. A hangulat rendkívül nyomasztó. A fenti folyosókkal ellentétben, ezt nem jellemzi a pompa. A falak még csak kifestve sincsenek. Faajtók, amikbe egyszerű számokat véstek. Úgy értem... nincsenek kidíszítve vagy ilyesmi. A 137-eshez érünk. Vele szemben a 138-as, mellette két oldalt a 135 és 139. Feminát és Jordent a 135-be, Bethit és Eliotot a 138-ba viszik. Engem a 137-be, Demon mögött pedig a 139-es ajtó zárul be. Leveszik a bilincsem.
Nem értem az egészet. Engem és Demont miért nem párosával visznek? És a bilincs? Nem félnek, hogy rátámadok valakire? Talán az nem lenne a legjobb döntés. A helyzetünk így is elég rossz, még ha nem is tudatosult bennem ez teljesen.
A szoba ugyanolyan egyszerű. Megkopogtatom a falat. Biztos vagyok benne, hogy nem közönséges betonból készült. Hiszen mégiscsak egy kapitóliumi kihallgatóban vagyok, vagy valami olyasmiben. Biztos vagyok benne, hogy az egyik fal úgy van kialakítva, hogy a másik oldaláról figyelhessenek. A szoba közepén egy asztal, a két oldalán két szék van.
Az ajtó újra kinyílik. Egy egyenruhás, barna bőrű nő lép be rajta. Sisakját a hóna alatt tartja. Fekete, rövid haja szorosan a fejéhez van simítva. Vékony szemöldöke, kiálló, karakteres arccsontja van. Rezzenéstelen arccal sétál be. Hangtalanul elhelyezi a sisakját az asztalra, majd leül az egyik székre. Int, hogy tegyek én is így. Bizonytalanul, de eleget teszek a "kérésnek". Bár gondolom nincs túl sok választásom.
- Miért van itt?- kérdezi a nő. A hangja komoly és gépies. A nőiességnek jele sincs, ahogy a félelemnek vagy a megvetésnek sem. Közömbös. Semleges.
- Nem tudom. - felelem. Válaszom egy részről igaz is. Értem, hogy mivel vádolnak, de nem tudom mi rosszat tettem.
- Dehogynem. - a nő bólint egyet, hogy hangsúlyt helyezzen mondandójára.
- Nem. - próbálom utánozni a nő határozott hangnemét és érzelemmentességét, de nem igazán sikerült. A hangom remeg. Pedig nem félek. Nem is izgulok. Mégis remegek egész testemben. Mint egy idegbolond...
- Játszhatjuk ezt napestig, Ms. Glasgow.
- Tényleg nem tudom.
- Nem ön az az Alice Glasgow, aki majdnem egy hete megszökött az arénából, majd visszament a Tizenharmadikba, hogy egy vonattal a Kapitóliumba jöjjön? Nekem úgy tűnik...
- Én vagyok, de úgy vélem semmi rosszat nem tettem.
- Úgy véli... - a nő hangja gúnyosra vált. Ez az első olyan dolog, ami arra utal, hogy nem egy robottal beszélek.
- Úgy vélem. - mosolygok rá kissé dacosan.
- És a nővére? Bianka Glasgow? - Bianka neve hallatán leolvad a mosoly az arcomról. Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, a földet kezdem bámulni. Kezeim ökölbe szorulnak. - Megölt egy Játékmestert és elkábított egy másikat. Szerintem ezek nem nevezhetők éppen etikus tetteknek.
- Etikus tettek? - újra a szemébe nézek és elnevetem magam. - Egy háborúban mi számít etikusnak?
- A háború véget ért, Ms. Glasgow. - tagolja határozottan a szavakat. - Amit a nővére tett egyértelműen törvénybe ütköző.
- Mi nem az? - felállok a székből és a nő képébe hajolok. - Embereket öltem odabent, hölgyem. Ugyanolyan embereket, mint maga.
- Kétlem...
- Oh, dehogynem! - kiabálni kezdek vele. Érzem, ahogy minden porcikám remeg a dühtől és az adrenalintól. - Ugyanolyan emberek voltak. Sőt, fiatalok, akik előtt még ott állt az élet. Maga szerint, én nem vagyok bűnös? - hangom közben halkul, a végén már csak suttogom bele az arcába a szavakat.
- Látod Alice? - felkapom a fejem. Novát látom a terem egyik sarkában. - Sikerül legyőznöd.
- Nova - eltávolodok az egyenruhás nőtől és barátnőm felé indulok. - Te, hogy...? Nem, ez képtelenség!
- Meglep, hogy látsz? - a vállamra teszi a kezét. Érzem, ahogy megsimogat.
- Tényleg itt vagy? - összezavarodok. - Nem lehetsz itt. Meghaltál!
- Tévedsz Alice! Ők akarják, hogy ezt hidd - mutat a barna bőrű nőre.
- Te meghaltál! Láttam a képed az égbolton. - sírás fojtogat. Alig tudok nyelni.
- Nem Alice!
- De - rogyok össze a földön. Szaporán kezdenek folyni a könnyeim. Nova leguggol hozzám és letörli őket. Érzem, ahogy hozzám ér. Érzem az érintését az arcomon.
- Segíts nekem - emeli fel az állam és tekintetembe fúrja magát. Szipogok néhányat.
- Hogyan? - próbálom lenyelni a könnyeim. Nova arckifejezése hirtelen nagyon komor lesz.
- Öld meg! - kék szemei elszántan csillognak.
Ránézek a nőre, aki zavarodottan körbenéz, majd újra rám. Felállok és szépen, kimérten odasétálok a nőhöz.
- Elvette tőlem a legjobb barátnőmet. Nem fogom hagyni, hogy a nővéremet is megölje. - suttogom, majd a lábammal megrántom a szék lábát, ami ezáltal kifordul a nő alól. Elterült a földön, mire én ráültem a mellkasára és a térdeimmel lefogtam a vállait. Habár a nő valószínű erősebb volt nálam, de az egyenruhájának a súlya az én oldalamon állt. Kezeimet a nyaka köré fontam. A nő száját kitátotta, levegő után kapkodott. Szemei kidülledtek, a pupillájában én tükröződtem. Megrémisztett saját arckifejezésem látványa. Eltorzult, csapzott és teljességgel állatias. Én nem ilyen vagyok.
Elengedtem a nő nyakán, aki fellélegezett. Azonnal kapott az alkalmon, levetett magáról. A földhöz csapódtam, minek hatására éles fájdalom hasított az oldalamba. Felültem, a nő már állt, védekező pozícióban. Nem hiszem, hogy megijedt, de az biztos, hogy sikerült meglepnem. Visszahúzódok abba a sarokba, amiben valamennyivel ezelőtt Nova állt. Felhúzom a mellkasomhoz a lábaim. A nő tanácstalanul mered rám.
Ekkor két másik Békeőr ront be és váltanak néhány szót a nővel, majd felém indulnak. Megpróbálok még hátrébb csúszni, de a hátam falba ütközik.
- Ne jöjjenek közelebb! - a hangom reszelős. Mintha megsem hallották volna, közelednek. - Nem hallják? Maradjanak ott! - kiabálok. Már mellettem vannak és felrángatnak a földről. - Ne érjen hozzám! - sikítom. Kirántom a kezem és megpróbálom megütni a másikat. Ott rúgom őket, ahol érem. Újra megszorítja a csuklóm, most sok erősebben. - Eresszenek el! - kétségbeesetten sikítozom. Összeszorítom a szemem. Éles szúrást érzek a nyakamnál. Minden forogni kezd körülöttem. Egyre nehezebbnek érzem mindenem. Maradék erőmet összeszedve kirántom még egyszer a kezem és könyökömmel egyenesen a Békeőr orrát célzom. Majd minden elsötétül.
Magam mögé nézve, láttam, hogy Bethi ellenkezik. Ordibál, ott rúgja, harapja, karmolja a Békeőröket, ahol csak tudja. Három Békeőr kell ahhoz, hogy meg tudják bilincselni, de a lány nem adja fel. Oldalba rúgja az egyik Békeőrt, mire az összegörnyedve rogy a földre. A lány rohanni kezd, de a tömeg felfogja. Az egyik civil még gyomorszájon is vágja. Bethi állatiasan vicsorog. Egy másik nő pofon vágja és leköpi. Végül egy Békeőr egy fecskendőt szúr a nyakába. Nem tudom mi lehet benne, de a lány azonnal eszméletét veszti.
Minden elnémul körülöttem. Az emberek ordítoznak, leköpnek, megdobnak. Azt hittem haza jövünk. Nyilván nem vártam, hogy tárt karokkal fogadjanak minket, de látni, hogy mind azok, akik között eddig éltünk, gyűlölnek és megvetnek... igazán szomorú.
Egy kocsiba ültetnek minket, aminek az ablakai belülről sötétítettek. Nem mintha figyelni akarnám az utat... Az autóban bőrülések vannak, Letisztult, és elegáns az egész berendezése. Feltételezem nem körözött bűnözőknek van fenntartva.
Kiraknak minket egy díszes épületnél: Az Elnöki Palota. Voltam már itt korábban karácsonyi ünnepségeken, születésnapokon, vagy csak úgy, néhányszor, amikor anya késő estig dolgozott. Az elnök unokája, Vanda, két évvel volt idősebb nálam. Amikor kihirdették az utolsó viadalt, mindenki azt hitte őt fogják kiválasztani. Egész jó reklám lett volna, és a körzeteket is teljes mértékben lecsillapítja. De hát a szabály, az szabály. Sorsolni kell. Nem mintha én a szabályos úton kerültem volna a viadalra...
Nem furcsállom, hogy nem kötik be a szemünket. Mire lenne az óvatosság? Aki nem járatos a palotában, annak végeláthatatlan labirintusnak tűnhet. Ugyanolyan folyosók, termek.
Egy lifthez érünk. Lefelé mozog. -16. szint. Kinyílik az ajtó és a szemem elé egy hatalmas betonfalas folyosó tárul. Nagyjából három lépésre egymástól ajtók. A hangulat rendkívül nyomasztó. A fenti folyosókkal ellentétben, ezt nem jellemzi a pompa. A falak még csak kifestve sincsenek. Faajtók, amikbe egyszerű számokat véstek. Úgy értem... nincsenek kidíszítve vagy ilyesmi. A 137-eshez érünk. Vele szemben a 138-as, mellette két oldalt a 135 és 139. Feminát és Jordent a 135-be, Bethit és Eliotot a 138-ba viszik. Engem a 137-be, Demon mögött pedig a 139-es ajtó zárul be. Leveszik a bilincsem.
Nem értem az egészet. Engem és Demont miért nem párosával visznek? És a bilincs? Nem félnek, hogy rátámadok valakire? Talán az nem lenne a legjobb döntés. A helyzetünk így is elég rossz, még ha nem is tudatosult bennem ez teljesen.
A szoba ugyanolyan egyszerű. Megkopogtatom a falat. Biztos vagyok benne, hogy nem közönséges betonból készült. Hiszen mégiscsak egy kapitóliumi kihallgatóban vagyok, vagy valami olyasmiben. Biztos vagyok benne, hogy az egyik fal úgy van kialakítva, hogy a másik oldaláról figyelhessenek. A szoba közepén egy asztal, a két oldalán két szék van.
Az ajtó újra kinyílik. Egy egyenruhás, barna bőrű nő lép be rajta. Sisakját a hóna alatt tartja. Fekete, rövid haja szorosan a fejéhez van simítva. Vékony szemöldöke, kiálló, karakteres arccsontja van. Rezzenéstelen arccal sétál be. Hangtalanul elhelyezi a sisakját az asztalra, majd leül az egyik székre. Int, hogy tegyek én is így. Bizonytalanul, de eleget teszek a "kérésnek". Bár gondolom nincs túl sok választásom.
- Miért van itt?- kérdezi a nő. A hangja komoly és gépies. A nőiességnek jele sincs, ahogy a félelemnek vagy a megvetésnek sem. Közömbös. Semleges.
- Nem tudom. - felelem. Válaszom egy részről igaz is. Értem, hogy mivel vádolnak, de nem tudom mi rosszat tettem.
- Dehogynem. - a nő bólint egyet, hogy hangsúlyt helyezzen mondandójára.
- Nem. - próbálom utánozni a nő határozott hangnemét és érzelemmentességét, de nem igazán sikerült. A hangom remeg. Pedig nem félek. Nem is izgulok. Mégis remegek egész testemben. Mint egy idegbolond...
- Játszhatjuk ezt napestig, Ms. Glasgow.
- Tényleg nem tudom.
- Nem ön az az Alice Glasgow, aki majdnem egy hete megszökött az arénából, majd visszament a Tizenharmadikba, hogy egy vonattal a Kapitóliumba jöjjön? Nekem úgy tűnik...
- Én vagyok, de úgy vélem semmi rosszat nem tettem.
- Úgy véli... - a nő hangja gúnyosra vált. Ez az első olyan dolog, ami arra utal, hogy nem egy robottal beszélek.
- Úgy vélem. - mosolygok rá kissé dacosan.
- És a nővére? Bianka Glasgow? - Bianka neve hallatán leolvad a mosoly az arcomról. Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, a földet kezdem bámulni. Kezeim ökölbe szorulnak. - Megölt egy Játékmestert és elkábított egy másikat. Szerintem ezek nem nevezhetők éppen etikus tetteknek.
- Etikus tettek? - újra a szemébe nézek és elnevetem magam. - Egy háborúban mi számít etikusnak?
- A háború véget ért, Ms. Glasgow. - tagolja határozottan a szavakat. - Amit a nővére tett egyértelműen törvénybe ütköző.
- Mi nem az? - felállok a székből és a nő képébe hajolok. - Embereket öltem odabent, hölgyem. Ugyanolyan embereket, mint maga.
- Kétlem...
- Oh, dehogynem! - kiabálni kezdek vele. Érzem, ahogy minden porcikám remeg a dühtől és az adrenalintól. - Ugyanolyan emberek voltak. Sőt, fiatalok, akik előtt még ott állt az élet. Maga szerint, én nem vagyok bűnös? - hangom közben halkul, a végén már csak suttogom bele az arcába a szavakat.
- Látod Alice? - felkapom a fejem. Novát látom a terem egyik sarkában. - Sikerül legyőznöd.
- Nova - eltávolodok az egyenruhás nőtől és barátnőm felé indulok. - Te, hogy...? Nem, ez képtelenség!
- Meglep, hogy látsz? - a vállamra teszi a kezét. Érzem, ahogy megsimogat.
- Tényleg itt vagy? - összezavarodok. - Nem lehetsz itt. Meghaltál!
- Tévedsz Alice! Ők akarják, hogy ezt hidd - mutat a barna bőrű nőre.
- Te meghaltál! Láttam a képed az égbolton. - sírás fojtogat. Alig tudok nyelni.
- Nem Alice!
- De - rogyok össze a földön. Szaporán kezdenek folyni a könnyeim. Nova leguggol hozzám és letörli őket. Érzem, ahogy hozzám ér. Érzem az érintését az arcomon.
- Segíts nekem - emeli fel az állam és tekintetembe fúrja magát. Szipogok néhányat.
- Hogyan? - próbálom lenyelni a könnyeim. Nova arckifejezése hirtelen nagyon komor lesz.
- Öld meg! - kék szemei elszántan csillognak.
Ránézek a nőre, aki zavarodottan körbenéz, majd újra rám. Felállok és szépen, kimérten odasétálok a nőhöz.
- Elvette tőlem a legjobb barátnőmet. Nem fogom hagyni, hogy a nővéremet is megölje. - suttogom, majd a lábammal megrántom a szék lábát, ami ezáltal kifordul a nő alól. Elterült a földön, mire én ráültem a mellkasára és a térdeimmel lefogtam a vállait. Habár a nő valószínű erősebb volt nálam, de az egyenruhájának a súlya az én oldalamon állt. Kezeimet a nyaka köré fontam. A nő száját kitátotta, levegő után kapkodott. Szemei kidülledtek, a pupillájában én tükröződtem. Megrémisztett saját arckifejezésem látványa. Eltorzult, csapzott és teljességgel állatias. Én nem ilyen vagyok.
Elengedtem a nő nyakán, aki fellélegezett. Azonnal kapott az alkalmon, levetett magáról. A földhöz csapódtam, minek hatására éles fájdalom hasított az oldalamba. Felültem, a nő már állt, védekező pozícióban. Nem hiszem, hogy megijedt, de az biztos, hogy sikerült meglepnem. Visszahúzódok abba a sarokba, amiben valamennyivel ezelőtt Nova állt. Felhúzom a mellkasomhoz a lábaim. A nő tanácstalanul mered rám.
Ekkor két másik Békeőr ront be és váltanak néhány szót a nővel, majd felém indulnak. Megpróbálok még hátrébb csúszni, de a hátam falba ütközik.
- Ne jöjjenek közelebb! - a hangom reszelős. Mintha megsem hallották volna, közelednek. - Nem hallják? Maradjanak ott! - kiabálok. Már mellettem vannak és felrángatnak a földről. - Ne érjen hozzám! - sikítom. Kirántom a kezem és megpróbálom megütni a másikat. Ott rúgom őket, ahol érem. Újra megszorítja a csuklóm, most sok erősebben. - Eresszenek el! - kétségbeesetten sikítozom. Összeszorítom a szemem. Éles szúrást érzek a nyakamnál. Minden forogni kezd körülöttem. Egyre nehezebbnek érzem mindenem. Maradék erőmet összeszedve kirántom még egyszer a kezem és könyökömmel egyenesen a Békeőr orrát célzom. Majd minden elsötétül.
*
Kinyitom a szemem. Egy szürke falú, szürke padlójú, teljesen üres szobában találtam magam. A két csuklómon lánc, ami egyenesen a falba vezet. A szoba túl felében egy kamera van. Biztos állandó megfigyelés alatt tartanak. Nem mintha tudnék bármit is csinálni a falnak láncolva...
- Szar munka lehet, ha egész nap azt kell lesnie valakinek, hogy én mit csinálok. - gondolkozom hangosan. Szavaimat főleg a képzeletbeli emberekhez intézem. - De persze valamiből meg kell élni. A Békeőrök a "rendfenntartásból", a képernyő patkányok meg ebből. Nem érzik, hogy többre hivatottak? - nevetek gúnyosan.
Lenézek a lábamra. A nadrágom csupa kosz. Vér és sár mocskolta be. Furcsa érzés egy teljesen tiszta és fedett szobában, viszonylagos biztonságban tudni magam. Még akkor is, ha elviekben fogságban vagyok. Azért jobban esne, ha nem lennék háttal a falhoz bilincselve.
- Hahó, képernyő patkányok! - kiabálok egyenesen a kamerába nézve. - Éhes vagyok és a bilincs szorítja a kezem. Kit kell ilyenkor riasztani? Hé! - remekül elszórakoztatom magam.
Csak bambulok a falakra és átgondolom az elmúlt egy-két hónap eseményeit. Senki nem hoz ennivalót, nem válaszolt senki a gúnyos eszmefuttatásaimra. Teljesen egyedül vagyok. Magányosnak érzem magam. Hiányzik Jessie. Hiányzik Demon, akit nem rég ismertem ugyan meg, de szerintem nagyon jó barátok leszünk. Illetve lettünk volna. De persze elkaptak és nem valószínű hogy olyan könnyű lenne innen kiszabadulni.
- Alice, - Nova a a szoba másik felében áll. - Rémesen nézel ki..
- Óh, megint te. - nézek egykedvűen. Nova csodásan fest. Sötétbarna haja szögegyenesre van vasalva. Egy karcolás se maradt meg rajta a viadalról. Arcán halvány smink van. Mezítláb ácsorog.
- Nem örülsz, hogy látsz engem? - kérdezi affektálva.
- Ami azt illeti, nem. - mondom meg őszintén neki. - Miattad fogok megőrülni.
- Még mindig nem hiszed el, hogy élek? - kérdezi a szemét forgatva. Egy lépést tesz felém.
- Nem - mondom picit felháborodva. - Te meghaltál. Nem élsz. Úgyhogy igazán a sírban maradhatnál. Nincs szükségem arra, hogy emlékeztess mennyi mindent vesztettem az utóbbi időben.
- Engem nem vesztettél el Alice! - emeli fel a hangját barátnőm is. - Csak ők akarják, hogy ezt hidd. Ha összetörik a szíved, befolyásolhatóbb vagy.
- Nem törtem össze. Csak az agyamban vannak gondok ezek szerint, mivel te nem tűnsz el! - kiabálok felé, és teszek egy lépést felé, ám a láncok nem engedik, hogy tovább menjek.
- Hogy mondhatsz nekem ilyeneket? Nélkülem teljesen egyedül maradsz! Nincs senkid! - Nova nyugodt marad. Felidegesít.
- De igenis vannak baráta... - elgondolkozom. - szövetségeseim. - az utolsó pillanatban kijavítom magam. Nova arcára egy pillanatra furcsa fintor ül ki, de azonnal le is törli.
- Mind ismerjük a szövetségeseket. De nyugodtan! Szeresd azokat, akik megöltek engem. - Elhallgatok. Megöltek... Nova nem volt túl rossz állapotban, amikor eljöttem a barlangból azon az estén. Nem lehet, hogy éhen halt, vagy elfertőződtek a sebei. Hogyan halt meg? Tényleg megölték volna? - Most azon töröd a fejecskéd, hogy ki ölhetett meg?
- Csak azért tudod, mert a képzeletem szüleménye vagy. Nem ölt meg téged senki. Ezt csak beképzelem. Ne próbálj manipulálni! Tűnj el!
- Nem bízhatsz bennük! Az első adandó alkalommal megöltek volna téged is. - kiabál. - Főleg az édes kis Demon. Szerinted miért akart olyan közel kerülni hozzád? Jessie se nagyon habozott, hogy lelépjen. Ő rájött erre, Te miért vagy ostoba?
- Hallgass! - teljesen kinyújtom a kezem, a láncok megcsörrennek. Dühös vagyok Novára. Nem akarom, hogy így maradjon meg nekem. - Kérlek, tűnj el! - visszalépek a falhoz, a láncok újra lazává válnak.
- Nem tehetem. Nem vagy képes megvédeni magad.
- De ez nem te vagy! - A sírás fojtogat. Elég zaklatott és dühös lelkiállapotba kerülök ahhoz, hogy ne bírják tovább a lábaim és összerogyjanak. - Majdnem megöltem miattad valakit.
- Nézz magadra Alice! Utána pedig nézz magadba! Hálásnak kéne lenned, hogy törődöm veled. Ha azt hiszed, hogy a fiúk azért nem néztek rád, mert én szebb voltam nálad, tévedsz. A fiúknak normális lány kell. - mintha ezer kést döfnének egyszerre a szívembe. Elkezdenek folyni a könnyeim. Nova egész közel hajol hozzám és a fülembe suttog. - Egy olyan bolond, mint te kinek kellene? Elárulom senkinek. Senkinek nem kellesz. Sosem kellettél.
Felnézek a lányra. Megütöm a torkát, amitől hátra tántorodik. A testemet elmondhatatlan adrenalin mennyiség árasztja el. Felállom és erőteljeseket rántok a láncon. A bilincs a csuklómba vág. Az agyamat düh borítja el. Nem tudok tisztán gondolkozni, nem is igazán akarok. Hirtelen kiszakad a falból a lánc, én meg a földhöz csapódok.
- Nem tudod kezelni az indulataidat. Én segíthetek! - guggol le mellém Nova, amíg én levegő után kapkodok. A hátamra fordulok és újból nekiesek a lánynak. Ráülök a mellkasára és a térdeimmel lefogom a vállait ahogy a Békeőrnővel is tettem a kihallgatóban. A nyaka köré tekerem a láncot és meghúzom. A lány szemei kidüllednek, száját kitátja, levegő után kapkod.
- Csak tűnj el! - sziszegem. A lány kapálózni kezd és próbál utolsó lélegzetével könyörögni nekem, de nem jön ki hang a torkán. - Az agyban egy perc alatt elhasználódik az oxigén. Ezt te tanítottad nekem. Emlékszel? - Végül teljesen ellazul a teste, megszűnik a kapálózás. Meghalt. Furcsa, hogy annak, akiért az életemet adtam volna, végül én vettem el az életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése