II. - 6. rész

Lefagytam. Demon gesztusa igazán váratlanul ért. Miért ölelt meg? Semmi olyat nem mondtam, amit más ne mondott volna el neki. Talán úgy érzi, bennem bízhat és hogy én megértem. Arra következtetek, hogy nem igazán beszélt a többieknek az anyjáról meg a többiről... Végül úgy döntöttem, hogy visszaölelem több okból is. Egy, bunkón hatna ha nem tenném. Kettő, nekem is szükségem van egy barátra.
Egyszerre töltött el melegség és kellemetlen érzés, ahogy a fiú magához szorított. Szinte számoltam magamban a másodperceket. Nem tudom, ezt mi okozta, de furcsa gondolatok borították el az agyam. Ehhez képest kevéssé tudtam gondolkozni. Akármilyen irányból nézzük Demon problémáit, bajos srác. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy bízhatok-e benne.
- Milyen volt a börtön? - suttogtam a fülébe. Kissé illetlen volt a kérdés, így, újra átgondolva, de most már nem számít: Kimondtam.
- Jobb, mint az aréna. - ugyan nem látom az arcát, de a hangjából hallom, hogy mosolyog.
- Akkor miért... - összehúztam a szemöldököm. Neki nem volt muszáj idejönnie, ilyen helyzetekbe kerülnie, embert ölnie. Miért?
- Hogy miért jelentkeztem? - Demon hirtelen elengedett a szorításból és gyengén eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. - Túl unalmas volt. - Vonta meg a vállát. Majd elnevette magát. - Látnod kéne az arcodat. - Én is elmosolyodtam.
- Te őrült vagy. - boxolom vállon. Erre a srác csak mosolyog és ismét felhúzza a vállát.
- Lehetséges. A legőrültebb barát, aki valaha volt. - Megrántja a szemöldökét, majd végigtekint rajtam, feláll és menne is, de hirtelen visszafordul. - Amúgy te sem vagy kevésbé bolond. - vigyorodik el, meg sem várva a válaszom, elmegy. Nem mintha nem mehetnék utána, ha válaszolni akarnék...

Úgy döntöttem alszom egyet amíg odaérünk, Hiszen ki tudja mennyi lehetőségem lesz rá azután. Most még nyugi van. Picit félek, hogy megint a kórházban fogom magam találni, ha elalszom. Nem akarom tudni, hogy mi lesz a vége. De ébren sem tudok maradni a végtelenségig. Talán mást fogok álmodni. Vagy semmit. Az lenne a legjobb. Akkor akár nyugodt is lehetnék és ki tudnám magam igazán pihenni. Ez utoljára akkor történt meg, mielőtt még bejelentették a viadalt. Azóta folyamatosak a rémálmok.

*

- De ki ez a lány - ordítozik a folyosón a két orvos. Engem beültettek egy sima kihallgató szoba szerűségbe. Az asztalhoz van bilincselve a kezem. A gondolataim szinte ordítanak. Ugyanazok a kérdések hatszázszor-ezerszer. Kik ezek? Mit csináltak azzal a lánnyal? Miért? Velem mi a szándékuk? Meg fognak ölni? Megígérném, hogy nem mondom el senkinek mit láttam. Hisz úgy is csak álom... Még akkor is ha rájövök, hogy álmodom, nem tudom, hogy irányíthatnám az eseményeket. Nem vagyok hozzá elég erős, vagy nem tudom. Egyszerűen hiába szuggerálom a bilincset, hogy törjön szét, vagy nyíljon ki, nem történik semmi. 

Hirtelen benyitnak, mire felkapom a fejem. Elképzelem, hogy a bilincsem nyúlós anyaggá válik és én egyszerűen csak felemelem a kezem. Mikor azonban megmozdítom őket   a bilincs falába ütközik. Nem sikerült. A két ember hihetetlen komolysággal ül le velem szembe, az asztal másik felébe. 

- Szóval, megtudhatnám a kisasszony nevét? - kezdi nyájasan az egyik férfi. Egy tollat forgat a kezébet. Előtte egy sárga boríték és néhány papír. Talán most írják a halotti bizonyítványomat...

- Alice Glasgow. - válaszolom egyenesen. Megfordult a fejemben, hogy nem a saját nevemet mondom, de arra jutottam, hogy felesleges. Ez egy álom, nem bánthatnak. - De az országban többen ismernek Lia Moor néven. - fintorodom el. Ezzel a két férfival egyszerű őszintének lenni. 

- Igen, köröznek, tudtál róla? - mutat fel egy papírt a másik férfi. Ő már kevésbé erőlteti a kedvességet.Furcsa, hogy a másik doki magázódik. Valahogy tiszteletet sugároz irányomba. Bólintok. Tisztában vagyok a "bűneimmel".

- Önöket hogy hívják? - kérdezek vissza. Ha már ők tudják az én nevem...

- Dr. Sohn Flogen. - mutatkozik be a kedvesebbik. El is mosolyodik hozzá, kivillantva szürkés színű fogait. A férfi szemüveges, kerek arca és szürke szemei vannak. 

- Dr. Lugendo Dabras - nyújt kezet a másik, de mikor én is megmozdítanám a sajátom, hogy viszonozzam a gesztust, rájövök, hogy még mindig bilincsben vagyok. A férfi gúnyosan elmosolyodik. Fekete haja és karakteres arccsontja igencsak vonzóvá teszi. Annak ellenére, hogy nem a legkedvesebb. 

- Bocsánat, mire is kell a bilincs? - nézem kissé elégedetlenkedve Dr. Flogenre. Hogy nyomatékosítsam a mondanivalóm, megzörgetem a fémtárgyat a csúklómon. Dr. Dabras felhorkan és ő válaszol a másik helyett. 

- Drágám, odabent megölted az egyik kollégánkat. Magadtól is kitalálhatnád mire kell... - mosolyog gúnyosan. Csak szúrós szemmel nézek rá, nem szólok semmit. 

- Hány éves, Alice? - kérdez újra Dr. Flogen. Eszembe jut a lány, akit a műtőben láttam. Vajon él még?

- Ki volt az a lány? - úgy teszek mintha nem hallottam volna, amit az imént kérdeztek volna tőlem. - Találkozni akarok vele. - jelentem ki. 

- Itt nem maga dönti el, hogy lesznek a dolgok. - mondja ellenmondást nem tűrő hangom Dr. Flogen. Mostmár jóval szárazabb a hangja, mint az előbb. Látszik, hogy ő is tipikusan egy olyan férfi, aki csak addig mézes-mázos, amíg az van, amit ő akar. 

- Találkozni akarok a lánnyal! - pattanok fel olyan lendülettel, aminek hatására a székem elvágódik, éles csattanást hallatva. Dr. Flogen egy pillanatra összerezzen, de aztán szinte már ijesztően higgadtan folytatja. 

- Ide figyeljen! - leveszi a szemüvegét és behajtogatja a szárait. - Maga egy körözött bűnöző. Mi hivatásos, értelmiségi, - felemeli a hangját, ami remeg az idegtől. - állami orvosok vagyunk. Így azt gondolom követelőzés helyett, meg kéne köszönnie, hogy nem adtuk még a Békeőrök kezére. - dühében feláll és rácsap az asztalra, amiről legurul a toll is. Most nagyjából egy szintben van a szemünk. Mindkettő szikrákat szór. Végül a férfi szakítja meg előbb a szemkontaktust. Azt tanultam régebben, hogy a tigrisekkel úgy tudatták az idomárok, hogy ők a domináns felek  hogy addig néztek a szemükbe, amíg a tigris meghátrált és meghunyászkodva arrébb somfordált. Így azt, hogy a doktor nem állta a tekintetem, győzelemnek könyvelem el. 

- Keressen a vendégünknek egy kényelmes cellát. - szólal meg végül Dr. Flogen. A másik férfi, akinek elfelejtettem időközben a nevét bólint, majd elold az asztaltól és a hátam mögött megbilincseli a kezeim újra. Lök egyet rajtam, hogy induljak az ajtó felé. Nem azért mondom, nem fájt ahogy meglökött, vagy ilyesmi, de ha szólt volna, odamegyek én az ajtóhoz lökdösődés nélkül is.

Elvitet. Egy ugyanolyan folyosón megyünk végig, mint az összestöbbi. Undorító zöld falak, ronda-sárga linóleum, vibráló neonfények. A folyosóról nyíló ajtók mindegyikére a "kihallgató" szót glavírozták az arany táblácskába. Hangok szűrődnek ki. Megtört zokogás, a vallatók ordítozása, vagy épp a kihallgatottak fájdalmas ordítása. Lepörög az agyamban, hogy mit csinálhatnak velük. Talán hasonlóan szörnyű dolgokat, mint a meztelen lánnyal.

Egy kis, bordó lifhez érünk. Régi típusú, rácsos. Ilyet már csak a Kapitólium nyomornegyedeiben használnak. Lehet, hogy ott van a kórház... Izgatottsággal tölt el a gondolat, hogy sejtem hol is vagyunk valójában és akár jártam is már ezen a környéken. Emlékeim között romos, vagy elhagyatottnak tűnő kórház vagy jobb híján épület után kutatok, elenyésző sikerrel. 

Megérkeztünk a mínusz x-edik emeletre. Sokkal sötétebb van, félhomály. A cellák labirintusa között vezet az orvos. Megfordul a fejemben, hogy talán direkt csinálták ilyen kacskaringósra és bonyolultra, hogy ezzel is nehezítsék a szökésre vállalkozók dolgát. 

Végül megáll egy körül-belül négy négyzetméteres kis cella előtt, kotorászik a zsebében egy darabig, majd egy kis eszköz érintésével (Azt hittem kulccsal fogja kinyitni, de tévedtem.) kattan a zár és már ki is tárult előttem új otthonom kapuja. Az orvos betessékel, lezárja a kaput, sarkon fordul és már el is ment. Ekkor venném csak jobban szemügyre a cellámat, de amint hátrafordulok, egy barnászöld szempár néz velem farkasszemet. Fehér bőre és barnásszőke haja van. Koszos, szakadt, szürke pólót visel. A fiú nyakánál hosszú vágás, begyulladt, talán el is fertőződött. Szúrós szemmel nézi a tiszta, fehér ruhát, ami rajtam van. 

- Alice vagyok. - szólalok meg végül. A fiú összehúzza a szemöldökét, ráncolja a homlokát. Néma marad, csak ijesztően  bámul rám. Meglepően görnyedt a háta. Első ránézésre fél fejjel lehet magasabb, de ha kihúzná magát, lenne az egy is. - És te? - teszek egy bizonytalan lépést felé, de a fiú velem együtt mozdul, a távolság köztünk nem változik. Zavartan nézek rá. 

- Nem tud beszélni. Avox. - szólal meg egy vékony, remegő hang a szomszédos cellából. A lány közelebb lép, így számomra is láthatóvá válik. Ez a megkínzott lány! Végigmér, majd elmosolyodik. - Lucinda Danatska vagyok, Dana. - teszi hozza végén, kiemelve a becenevét. Furcsa akcentusa van a lánynak, talán körzetlakó. A lány sötét hajú, sötét, mandula szemű, keskeny arccal, hosszú szempillákkal, karakteres szemöldökkel. Egy bilincsen kívül más nincs rajta, az is csak az egyik kezén lóg, a másikat valahogy kiszedte belőle. Mivel rajtam a pólóm alatt atléta is van, leveszem magamról és odaadom neki. Dana csak hálásan néz rám és belebújik. Mivel jóval alacsonyabb és vékonyabb nálam, olyan mintha a bátyja pólója lenne rajta. 

- Miért kínoztak meg? - bukik ki belőlem a kérdés, ami azóta emészt, hogy a fájdalomtól eltorzult arca, beleégett az emlékezetembe. A lány körbenéz, hogy ki más hallgatja még, amit mond, egészen közel hajol a rácshoz és suttogni kezd.

- A titok  hatalom, Alice. - meleg lehelletét érzem a fülemen. - Egészen addig, amíg tudsz valami olyat, amit más nem, uralkodsz a titok felett. Ha mások kíváncsiak erre a titokra, hatalmad lesz felettük is. Bármilyen nyomorúságosnak tűnik a mostani helyzetem, amíg a titkom megvédem, - tesz egy kézmozdulatot és a lift fele mutat, ahol az orvos nemrég eltűnt - ők vannak kiszolgáltatva nekem. 

*

Felébredtem. Furcsa álom volt. Dana és a titkok. De ez csak egy álom. Nem létezik egyikőjük sem. Illetve... avoxok vannak. Állítólag új időszak kezdőik. És én valószínűnek tartom, hogy ennek csak mi állunk az útjában. Mi, akik az utolsó elégtételnek is ellen mentünk. A kapitóliumiak, akik nem hajlandóak megbűnhődni a tetteikért. Talán annyi belefért volna, hogy végig csináljuk. Persze nem nekünk kellett volna elvinni az egészért a balhét, hiszen mennyi közünk volt az egészhez? Bár ha jobban belegondolok... Azoknak a gyerekeknek, akik az előző viadalokon haltak meg... nekik mi közük volt a Sötétség napjához? Abszolút semmi. Nem is éltünk. Nem volt beleszólásunk. Senkik vagyunk. Abszolút senkik.
Nyomorúságomból nem látok kiutat. Hogy is lenne? Hiszen már megtörtént. Nem forgathatom vissza az időt. Sok embernek sok minden felett van hatalma. Az idő ezekbe nem tartozik bele. Hatalom... Dana pont a hatalomról beszélt. "A titok hatalom." Talán az időt nem tudom visszaforgatni, de előnyömre fordíthatom. Jelenleg ugyanis még van x óránk arra, hogy gondolkozzunk.
Felkelek. A vagon elég szeles. Minden kis résen süvít be a hideg szél. Kiráz a hideg. A felborult alvási szokások miatt és mert a vagonban nincs ablak és félhomály uralkodik, egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy reggel van-e vagy késő délután.
Elveszek egy almát az egyik dobozból. Most döbbenek rá, hogy nem igazán ettem az utóbbi... nem tudom hány napban. A hasam fájdalmasan korog, ahogy a tekintetem az almára helyezem. Beleharapok. Ropog. Édes. Régen ettem ennyire... igazi ételt. A viadalon az ember minőség igénye teljesen eltűnik. Még egy kapitóliumié is. Hiszen mindenki tudja. Minden  egyes ember tudja, hogy kényeskedve nem lehet túlélni. És ott az a fontos. Fontosabb mint az igényeid. Fontosabb mint a jóléted. Fontosabb mint a lelkivilágod. Ott az életed a tét. Ez ésszel fel nem fogható, így inkább csak elfogadod és a gyötrő éhség elnyomja mind azt a gondolat halmazt, ami ilyenkor felhalmozódna egy normális emberben. De a viadal teljesen állatiassá, lélektelenné, automatikussá tesz mindent.
Engem ez benn az arénában elkerült, mivel a depressziótól, a szerelmen át, a teljes letargia, önfeledt öröm, gyötrő fájdalomig, minden érzelem megkísértett és átjárt. Most viszont igazán érzelemmentesnek érzem magam. Ha arra gondolok, hogy Kimet én öltem meg... már nem bánt. Sőt, tekintve, hogy bűnözők vagyunk, és egy vonaton menekülünk valahova, ahol talán nem fognak megölni minket... szívességet tettem neki. Megkíméltem egy életútnyi szenvedéstől. Jessie elment, Jorden elfelejtett. Mindkettő olyan dolog, ami már nem izgat. Nem fáj. Elmúlt.
Azt hiszem életemben először érzem úgy, hogy nem bánthatnak. A lelkem egyszerűen nem érez fájdalmat. Így sérthetetlennek érzem magam. Mintha egy védőburok venne körül, ami hangszigetelt és belül csak azt suttogja egy hang, hogy "ennél már rosszabb nem jöhet". Csak valahogyan mégis mindig eljön az a bizonyos rosszabb és a rettegés nem hagyott alább. Picit talán zavaros és ellentmondásos, de igaz. Legalábbis rám.
A többiekben már nem vagyok biztos. Femina megtörtnek látszik, ahogy Eliot is. Bethi nem. Demon meg olyan talán mint én. Csak bátrabb... vagy nem tudom. Jorden pedig, csöndes és mogorva. Benne nem igazán volt mit összetörni. A viadalban született. Az a tűz, harag és elszántság van benne még mindig, ami ott lobbant fel. Nem érti mi elől menekül és azt sem, hogy mi változott.
Valamit ismét elindítottunk. Nem igazán olyan dolgot, mint az előző "lázadó" nemzedék. Nem a reményt adjuk az embereknek. Nem fog forradalom kitörni. Egyszerűen pár fiatal, akik rosszkor rossz cselekedeteket hagytak végbe menni, így meg kell halniuk. Nem nagy dolog. Csak pár jelentéktelen dolog. Pár jelentéktelen dolog, ami jelenleg az életünkbe kerülhet.